Kékségbe burkolózó néma félhomály oson csendesen a régi falakon, miközben egy halk-tétova érintés cirógatja végig az évszázados köveket. Csak tétován pilákoló fények adnak támpontot az alig látó szemeknek, de ennyi is elég. Ismeri az utat, ismer minden egyes porszemet, holott most jár itt először. Mégis, minden éjjel ezt látta álmában, immár tíz éves kora óta, és tudta, hogy egyszer eljut ide. Ölni is képes lenne, hogy megvédje ezt a helyet, ami csak az övé. És igen, meg is halna érte. Szép is lenne itt meghalni, az örökké szeretett falak között, ahol új dalra fakadt a kint rothadozó élet. Menedék ez, de csak az övé. Emberfia ide nem teheti be a lábát, minek is tenné. Senki nem értheti, érezheti rajta kívül ezt a csodát, hisz mind olyan romlottak. Rothadnak, ahogy az egész világuk is. De ez itt, ez teljesen más.
Ahogy megbújnak a hangulatok a régen faragott-vésett tökéletes kövek között, ahogyan egymásra simul a sok ezernyi, régen halott kéz munkája, azoké, akik megépítették a tökélyt. Nincs itt semmi monumelntális, csak a régiek egyszerű, tiszta szeretete, akik vérüket folyatták itt csak azért, hogy megtisztuljon minden. Ahogyan Jézus a világot mentette meg bűneitől, úgy tisztították meg a szentély építői is ezt a helyet önnön vérükkel. De azoknak ott kint, már mindegy. Akárki halhatna meg értük, akárki vérezne is el egy újabb kereszten, amit mostanra már valószínűleg újrafelhasznált papírból ragasztatnának, mert nincs fa, amit kivágjanak, nem érne semmit. Rég halottak, csak még sétálnak. Nap mint nap isszák egymás vérét, ebből élnek. Hajszolják gyermeteg-ostoba örömeiket, futnak a pénzük és a legújabb divat szerinti göncök, kocsik és egyéb luxiscikkek után, és nem látnak az ostobán pislogó szemeikkel. Csak néznek. Megértés és szeretet – ahogy ő szereti ezt a helyet, melyet végre érinthet, igaz valójában, olyan szeretettel, mely pusztítani is képes lenne, hogy megvédje az utolsó tiszta dolgot a földön – már rég elenyészett fogalmak.
Lekuporodik egy sarokba, és forró arcát a hideg kőhöz szorítja, és érzi a lüktetést, ahogyan érzi a lelkében feltámadó vadságot, emberfeletti pusztítási vágyat, és a robbanóan hideg eltökéltséget: megvédeni. Csak magának megtartani. Mint ahogy a nőt is, akit mindig is birtokolni akart. Szerette, mint ahogy soha más nem fogja szeretni, ám a nő elhagyta, egy éjjel megszökött, gyáván. Nem kereste, hadd menjen. Tudta, hogy ez a hely, ahová eljutott végre, sokkal fontosabb, sokkal szentebb minden másnál, és soha nem fogja elhagyni. Többet nem kell felébredni. Ujjhegyével lassan körberajzol egy régen vésett képet, melyben még látszik a megfakult egykori festés nyoma is. Mennyire tökéletes. Mikor elkészült sem lehetett szebb, hiszen miután az építői elhagyták, a mocsok költözött bele, és évezredekre elcsúfította. Amíg mind ki nem haltak, mert mégis csak van igazság valahol. Ez a hely Neki épült, hogy ő feloldódhasson a kövekben, a porban és a régi, mostanra kiszáradt kőmedencében, melynek márványai még mindig oly sima fénnyel ragyognak mikor feljön a hold. Azok az idióták odakint nem tudhatják, milyen is az igazi szépség. Ez csak neki adatott meg, s ettől már-már istennek képzeli magát. Igen, Ő több, mert jobb és tisztább... Örökkévaló, aki elnyerte jutalmát. Gyermekkora óta tudta, hogy így lesz. És most végre itt van...
Reggel, mikor kilépett az ajtón, és a város forgataga belerobbant az arcába, még az álom ókozta ólomnehéz kábulatába, felordított, majd a meglepett tömeggel, kik őt bámulták mit sem törődve lassan leroskadt a földre, és zokogni kezdett.
|