Az ember alapvető félelmei közé tartozik a klausztrofóbia. Borzasztó érzés lehet teljes sötétségben egy koporsóba zárva ébredni. Ryan Reynoldsnak jutott az a korántsem egyszerű feladat, hogy egy másfél órás mozit lenyomjon teljesen egyedül egy koporsóban. Ki hitte volna, hogy Van Wildertől egyszer még egy igencsak komoly teljesítményt láthatunk egy olyan filmben, ami nem csak 18 éven aluliaknak készült, sőt!
Paul Conroy egy amerikai cég teherautósofőrjeként dolgozik Irakban, amikor a konvojukat támadás éri, őt pedig elkapják és betuszkolják egy nagy faládába. Amikor magához tér, talál maga mellett egy öngyújtót, zseblámpát és mobiltelefont, amin keresztül kommunikál az emberrablókkal és gyakorlatilag bárki mással, akivel tud. Egy kovakő és egy kulacs segítségével Bear Grylls akár a Kilauea mélyéről is képes kimászni, de azt hiszem ez a szituáció az ő számára is okozna némi nehézséget. :)
A feliratozás és a zene az elején dinamikus, aztán hirtelen elsötétül minden, nem látunk semmit, csak halljuk, hogy valaki zihál. Mozgolódás és nyögdécselés, majd előkerül egy öngyújtó, amely némi akadékoskodás után megadja magát és végre lángra lobban. Ekkor pillantjuk meg először A szereplő arcának egy részét, kétségbeesett tekintetét. Pánikhangulatban felméri a terepet, próbál kijutni onnan, teljesen feleslegesen. Még csak a film 9. percében járunk, amikor már mélyet kell sóhajtania a nézőnek. Annyira ügyesen kezeli az operatőr a kamerát és olyan szinten sikerült kiemelni a főszereplő által generált minden egyes hangot, hogy gyakorlatilag a film végéig egyszerre veszünk levegőt vele. A 20. perc környékén már nagyon feszültek vagyunk, a kötélidegzetűek is szétnéznek egy kicsit maguk körül, mert olyan mintha mi is ott bent feküdnénk Paul mellett a koporsóban és enyhén szólva frusztráltak lennék azért, mert pár perc alatt már a sokadik ember mondja a telefonba azt, hogy „Kérem, tartsa a vonalat, átirányítom a hívását xy-nak”. Közben persze az oxigén egyre csak fogy, és egyre jobban kell erőlködnünk ahhoz, hogy levegőhöz jussunk, ami a még hangosabb ziháláshoz vezet, ezzel még inkább fokozva a feszültségérzetet és hatalmas nyomást. Úgy vélem itt már néhányan feladnák a harcot. Bő félórányi telefonálgatás és vergődés után a szerencsétlenül járt sofőrnek sikerült elérnie egy olyan embert, aki ténylegesen is segíthet neki abban, hogy kijusson arról a helyről, egy Dan Brenner nevű britet, akinek szakterülete a túszok kiszabadítása. Persze általában nem túl sikeres, ezt ő maga sem tagadja. Ettől függetlenül egy kis remény felcsillant, talán mégis van kiút abból a faládából, amelyből egyre csak fogy a levegő és idővel szépen lassan megtelik homokkal. Az idő telik, az esély a túlélésre radikálisan csökken, lassan bele kell törődni a szituációba. Paul próbálja utolérni a feleségét és a fiát, mindhiába. Felhívja az otthonban lévő szenilis édesanyját, aki fel sem ismeri őt. Közben persze káromkodik azokkal, akiket nem igazán érdekel mi lesz a sorsa és csak átirányítják őt. Ő nem tud mást tenni, mint várni.
Ryan Reynolds ténylegesen megmutatta, ideje őt végre komolyan venni, mert akárhogy nézzük, iderakott elénk egy nagyon nehezen emészthető másfél órás one man show-t úgy, hogy az érzelmi skálája föl-alá ugrándozott. És ezúttal a one man show nem úgy értendő mint Danny Boyle 127 órája, nem. Szó szerint csak ő van és a koporsó! Nincsenek flashbackek, párhuzamos cselekmények vagy bármilyen más esemény, amit mutatnának, csak ő. A mozgástere nagyon korlátozott, nem nagyon tud élni a testbeszéd adta lehetőségekkel. Az ő játéka az, ami miatt igazán bezárva érzi magát az ember a teljes játékidő alatt, az öngyújtó vibráló lángja és a hosszú másodperces elsötétülések mind „csak” kiegészítők. Nincs vér, nincsenek megcsonkított testek, kínzások, ijesztgetések, üldözéses jelenetek, darabolós és nevetségesen lassú sorozatgyilkosok, nincs semmi ilyesmi. Mégis ez a film jobban kikészít, mint akármelyik brutális horror.
Mindezeken felül, a Buried egy nagyon görbe tükröt tart az amerikaiak és az irakiak elé is. Pénzt nem adnak ki emberi életért, ugyanis náluk alapszabály, terroristákkal nincs egyezkedés. A túsz és a túszejtő beszélnek telefonon. A sofőr próbálja meggyőzni a fogva tartót, ő nem katona. A másik fél pedig arról, ő nem terrorista. Paul esküdözik, nem az ő hibája, ami Irakban történik. Jabir válasza: „9/11 nem az én hibám és mégis itt vannak. Osama nem az én hibám és mégis itt vannak.” Egy dolog biztos: a mozi után mindenki annyira akarja majd bámulni a szabad eget és beleszippantani a friss levegőbe, mint még talán soha. Ha egy film képes ilyen reakciókat kiváltani, azt hiszem nem szükséges tovább ecsetelni mekkora teljesítmény ez a készítőktől. Mindezek ellenére szerintem nem egy napsütötte délutánon kellene megnézni. :)
Ez a film élve eltemet!
|