Ez a cikk nem rossz, sőt:
Benne volt a pakliban, avagy búcsúféle Albert Györgyitől
2008. október 07. 12:49
Mielőtt bárki felkapná a fejét, szögezzük le, nem voltunk barátnők. Nem osztotta meg velem titkait. Egyszerűen csak ismertük egymást a Királyi Rádióból és persze a kedvenc kávézójából, a Gustoból. De, úgy érzem, el kell búcsúzni tőle, mert megérdemli, mert eszelősen tehetséges kolléga volt, mert minden idegesítő tulajdonsága ellenére jó vitapartner volt, és mert félresikerült az élete. Ön-sorsrontó volt.
Nem arról akarok írni, amivel a bulvársajtó van tele, hanem amiről kevesekkel beszélt. Emlékszem, három-négy éve, egy nyáron, amikor szabadságon voltam itthon tartós külföldi munkából, Antalffy Krisztina barátnőmmel ültünk a Gusto teraszán, Györgyi bejött, és látszott, hogy nagyon rossz állapotban van. Leült hozzánk, kértünk neki egy pohár rosét, és elkezdtünk szakmázni. Tele volt panasszal, nem azért, mert egyre kevésbé kellett a rádióknak, televízióknak, hanem azon aggodalmaskodott, hogy mivé lett ez a szakma. Hogy már boldog, boldogtalan lehet újságíró, hogy a riporterek rosszul hangsúlyoznak, hogy nem artikulálnak rendesen. Meg azon háborgott, hogy egykori, úgymond barátaiban, szeretőiben mekkorát csalódott. Elég drasztikusan fogalmazta meg, minek tartja őket. Szóval, semmiképpen nem jellemóriásoknak. Feldobta őt, hogy nincs egyedül a véleményével, hiszen minket is szinte ugyanezek a dolgok gyötörtek. Aztán egyszer csak elkezdtek potyogni a könnyei, hogy őrá nincs már szükség, nincs is értelme az életének. Majd' kétórás beszélgetés után sikerült visszahozni a gödörből, hogy igenis, van rá szükség, a tehetségére, arra, amit ő tud erről a szakmáról. A kávézóban dolgozók mesélték később, hogy egy hétre való lelki-egyensúlyjavulást sikerült elérni nála. Aztán ismét mániákusan kérdezgette, mondjátok, fogtok gyászolni, ha meghalok, fogok nektek hiányozni?
Mostanában csak hébe-hóba váltottunk szót a világ dolgairól, a szakmáról. Egyszer, még amikor az ATV-s interjúkat készítette, azt mondtam neki: ne motyogj, mert nem értem a kérdéseidet. Azonnal visszanézte, és néhány nap múlva messziről kiabálta az utcában, igazad volt. Nem akart abba a hibába esni, amit ő maga ostorozott másoknál. Benne volt még alázat a szakma iránt.
Nemrégiben, sajnos, csak rövid ideig, írt a Nők Lapjának. Üdítő volt a stílusa, messziről sugárzott a kérdéseiről, hogy érdekli az alany, hogy nem a futólag feltett " és, amúgy, hogy vagy" modorban kérdezget. Miként, hogyan szakadt meg a kapcsolata a lappal, nem tudom, akkor már a botrányszériák egymást követték az életében. Amikor kérdeztem, mikor jön a következő interjú, csak legyintett, nem akart róla beszélni.
Györgyi nekem nagyon hiányzik a médiából. Az igazi Albert Györgyi, az igazi médiából, abból, amit ő annak tartott. Az interjúi, az okos kérdései, a könnyed angolsága, az intelligenciája. Ami most zajlik körülötte, a halála körül, hogy mindenki "saját halottjának" tekinti, egyszerűen szörnyű. Mint amilyen a jelenlegi médiának nevezett akármi.
A családi viszonyait csak a sajtóból, a könyveiből ismerem, csupán egyszer került szóba, hogy nincs beszélő-viszonyban anyjával, testvérével. Valahol megértem a közleményt, hogy nem lesz nyilvános temetés, nem akarnak felhajtást. Györgyi szempontjából viszont sokkal jobb lett volna, ha mégis. Egy felhőn üldögélve, legalább meglátta volna, hogy kik vannak ott. Hogy siratják-e egykori szeretői, akik pánikszerűen hívták fel legutóbbi könyve megjelenésekor, vajon sikerült-e kimaradniuk. Ott áll-e a búcsúztatón a szívtipró politikus, a színi-direktor, az alelnök volt vőlegény, és sorolhatnám. A család most - finoman szólva - kisajátította magának. A halálát. Mert az életében nem tartott rá igényt. Igaz, erről ő maga is tehetett.
Az, hogy Györgyi ilyen fiatalon, ilyen tragikusan halt meg, benne volt a pakliban. Tehetséges volt, de nem tudott ezzel élni, kicsúszott a lába alól a talaj. A bulvárlapok botrányhőse lett, mert mániákusan szerepelni akart. Elég okos volt ugyan ahhoz, hogy tudja, nem ő kell a címlapra, hanem bármi, ami botrányos, és mégsem tudott kitérni az újabb és újabb részben valós, részben belemagyarázott sztorik elől. Kár érte. Élhetett volna, és okosabban is élhetett volna.
Szerző: Forró Evelyn
|
