Esetlegesen aki nem látta volna, annak mondom, hogy SPOILER-VESZÉLY!!!
Szóval itt van nekünk Mr. Button és az ő igencsak különös története, mely bár mint film, közel sem tökéletes, mégis képes hatni emberi érzékeinkre, olykor bizony nem is akárhogy.
A sztori alapötlete igazán eredeti vénával bír, milyen meglepő, hogy szintén egy korábban íródott novellával van itt dolgunk. A megfordított életciklus, az emberi test és lélek elkülönített öregedése sok potenciált hordoz magában, és valljuk be, ehhez hasonlóval még nem nagyon találkoztunk korábban. Mégis, bár már néhányan említették a dolgot, én sem tudok elmenni a tény mellett, miszerint bizonyos elemeiben nagyon is hasonlít egy régebbi produkcióra. Az egész életen átívelő vágyakozás, szerelem egyetlen lány/nő iránt, a fiú különlegességének folyamatos ismétlése, a közösség csodabogarának sajátos szerepe egy már jól ismert és szeretett történetet juttathatnak eszünkbe. Akaratlanul is, de mindenképp beugrik Gump kedves meséje, nincs mit tenni, olykor elkerülhetetlen a hasonlóság. Lehet véletlen, esetleg némi szándékosság áll a háttérben, mindettől függetlenül a történet egésze jól működik. A történelmi utazást nem érzem lopásnak, hisz itt egyáltalán nem olyan nagyívű, mint Forrest esetében, és nem is nyerünk bepillantást konkrét eseményekbe, helyette egy "átlagembert" látunk az elkövetkező évtizedek sodrában. A színészekre semmi panaszunk sem lehet, Blanchett kellően utálatos majd bájosan szerethető, Pitt pedig hozza, amit egy efféle karakter megformálása követel. Ilyenkor látható igazán, hogy a fizimiska mögött egy elképesztő tehetséges színész rejlik. De akik végig a kedvenceim voltak, azok bizony a mellékszereplők. Benjamin fekete anyja, aki az évek során fiatalasszonyból tipikusan nagyhangú, de kedves néger mamává lesz, az iszákos, mindig részeg kapitány, aki nem is olyan ütődött mint mutatja, a villámos fickó, aki sajnos nem tudta megosztani velünk minden egyes magasfeszültségű kalandját és még néhányan. Ők adják a sztori valódi lelkét, hisz ők azok az emberek, akikkel és akikért érdemes élni, akiket mindig nehéz hátrahagyni, hisz nem csak az egy és igaz szerelem létezik az életben, sokan vesznek körül olyanok, kik mindennapjaidba napfényt csalnak, akik élhetőbbé teszik a sötétebb napokat is. Család, barátok, kedves ismerősök, esetleg néhány kisebb kaland, akik feltöltenek, új reményt adnak a folytatáshoz. S kiknek halálát egytől egyig végig kell néznie egy olyan embernek, ki csak lélekben öregszik, ám teste nem rabja az időnek, egy darabig talán irigyeljük is ezért, mindez azonban megváltozik a végkicsengés alkalmával. Ahogy haladunk előre a történetben, férfi és nő egymásra talál, boldogságuk határtalan, gondjaik a gyermekvállalással kezdődnek. Benjamin nem akar tovább kétségek s félelmei közt őrlődni, így hátrahagyja mindazt, amit és akit szeretett, pontosan azért, mert szerette őket. Egyre fiatalodó teste átokká korcsosul lelkében, de képtelen megválni családjától, évek múltán még visszatér hozzájuk. A nő már más felesége, lányát ismeretlen férfi neveli, saját létének már nem maradt további értelme. Benjamin utoljára kisfiúként kerül elő, s a film e szakaszában uralkodik Blanchett a vásznon teljes egészében. Megöregedve, egyedül maradva Daisy annak romjaiba kapaszkodik, mely élete legédesebb éveit jelentette. Ám a férfi immár gyermeki testben totyog, idővel azt is elfelejt, míg egy nap már a szeretett nő nevét sem képes kimondani. Daisy egykori boldogsága, annak hírmondója egy utolsó pillantást követve saját karjai közt hal meg, ezúttal végleg.
A film a hatásos sztori, az eredeti gondolatok, ötletek ellenére közel sem hibátlan, sokszor túlságosan is érzelemorientált, hol a zene, hol a helyzet próbálja könnyeinket ontani, talán jobban is mint azt kellene. Valamint pont Benjamin karaktere az, akivel jóformán semmi érdekes sem történik, egész életében Daisy megszerzése jelenti az egyedüli konfliktust. Nincsenek további jelentősebb történések, melyek jellemét formálhatnák, amin izgulhatnánk, akár rövidebb ideig is. Marad a fiatalodásából táplálkozó történet, mely sokszor egysíkú és kiaknázatlan. Emellett akadnak jelentéktelen, kimondottan unalmas párbeszédek is, melyeknek indokolatlan helyet szorítottak a játékidőben. A film végén lévő összegzés pedig egyértelműen francia találmány, ahogy a narráció alatt a néző felé fordulnak a főbb figurák, biztos sokan ráismernek bizonyos mozira e képsorok láttán.
Mégis, hibái dacára a Benjamin Button különös élete egy szórakoztatni is képes, mély gondolatokkal bíró, jobbára eredeti mozi, mely bár sokszor túlromantizált és kiszámítható, képes legbelül megmozgatni, ami a legfontosabb az efféle filmeknél. Kiderül, a látszólag örök fiatalság idővel szörnyű kolonccá válik, s bár tested végérvényesen elmúlásra ítéltetett, csakis rajtad áll, hogyan töltöd az időt, mely megadatott e földön. Nem szabad gondjaidon keseregni, élj, amennyire csak tőled telik, tapasztalj, érezz, gyászolj, ha úgy esik, de semmiképp se bánkódj, engedd el, akinek mennie kell, s emlékezz rá, ahogy szívedben legkedvesebben őrzöd. S nem utolsó sorban tiszteld az időset, nálad jóval többet látott, élt meg e világból, s hogy teste élete alkonyán már cserbenhagyja, nem az ő hibája, sőt hibának sem nevezném igazán. Mivel így működik a dolog, mindez a folyamat része, bár keserű, mégis szükségszerű ittlétünk befejezése. Hisz a vég árnyékában vagyunk képesek igazán értékelni dolgokat, érzéseket, emberek közelségét, hogy itt és velünk voltak. Vég nélkül ez az egész, mi körülvesz bennünket, azonnal értelmét vesztené.
Üdv!
|