R.I.P.!- / Rest in peace.../Sokan mély megrendüléssel fogadták a hírt: Albert Györgyi meghalt. A legszomorúbbak talán a bulvársajtó emberei lehetnek e pillanatban: elvesztették egyik legjobb alapanyagukat. A bolondokat, betegeket és gyengéket szereti a sajtó. Nem óvják magukat, nem védekeznek: gátlások nélkül lehet belőlük nézettséget, pénzt csinálni. Még csak észre sem veszik.
Györgyi beteg ember volt. Alkoholfüggő és depressziós. Mindez olyan fokú boldogtalansággal és szeretetvággyal párosult nála, ami miatt nem védte magát. Kereste az erős élményeket. Ivott, hogy marjon, a végletekig kiadta magát, csak figyeljenek rá. Kereste a kontaktust, bármilyet. Simogassák, szidják vagy üssékâ026 csak érezze. Érezze, hogy érez.
Beszélni akart magáról sokat-sokat, mert ez terápia volt neki. Bárki hívta fel bármilyen laptól, nem mondott nemet. Vallott szexről, alkoholizmusról, abortuszról. Elmondta, kit szeret, kit gyűlöl - ahogy mások nem. Álomnyilatkozó volt. És elég intelligens ahhoz, hogy jó, erős mondatokat mondjon bárki mikrofonjába.
Egy ország fröcsögött rá, élvezettel részletezték sokan, sokszor, mennyire antipatikus, milyen szánalmas, milyen öreg, milyen csúnya. Nem volt csúnya. Csak meg kell nézni a róla készült képeket, amikor még jól volt. De legalábbis jobban. Csak hát módszeresen rombolta magát. Szellemét, lelkét, külsejét. Önsorsrontó volt. Így fejezte ki, hogy fáj.
A mélypont talán az volt, amikor a kamera élvezettel vette vergődését az utolsó hetekben, a főzős műsorban. Györgyi elég nyomorultul volt, adták alá a lovat, itatták rendesen és az arcába kameráztak. Vették, ahogy padlóra kerül, és női méltóságát hátrahagyva ismét hülyét csinál magából. Hatásos volt.
Halála napján is stúdióból stúdióba ment. Végül megtette azt a szívességet, hogy még produkált egy utolsó ütős címlapsztorit.
Van-e lúzerebb Albert Györgyinél? â013 szólt nemrég egy bulvárcikk címe.
Segítünk: nem, nem volt. Ő volt a legnagyobb.
Most majd könnyes-bús nekrológok születnek lobogó gyertyákkal, lassított felvétellel, szép szavakkal. Ezekben majd nem beszélnek róla viszolyogva, nem gúnyolják. Nem röhögnek a magánéletén, nőiségén, depresszióján. Mert az olyan anti-humánus. Most pár hétig szeretni fogják. A végére ezt is megérte.
Most kaptam e- mailbe ,gondoltam megosztom veletek, persze akit érdekel.
|