Vannak filmek, amelyeket az ember nem tud elfelejteni, mert valami oknál kifolyólag olyan mély hatást tesznek rá. Számomra ezeknek a filmeknek a listája igen rövid lenne, de a Szavak Titkos Élete valahol ennek a képzeletbeli listának a az élén kapna helyet.
Pedig, ha megvizsgáljuk a filmet, akkor igazából elég egyszerű felépítésű műről van szó, amelyik mégis egyszerűségében tud zseniális lenni. A zsenialitást itt maga a történet viszonylagos egyszerűsége, ám az abban megbúvó drámák, és az ezeket a drámákat prezentáló színészi játékban találjuk.
A film történetéről nem írnék sokat, hiszen azt megtették már előttem sokan. Az egyszerű alapszituáció, miszerint a sors két, fájdalmakkal teli életet élt zárkózott idegent sodor egy rövid időre egymás mellé, majd mert, hiszen tétje nincsen, megnyílnak egymásnak, és a másik tragédiáját látva kölcsönös vonzalom alakul ki közöttük. Nagyjából ennyiben össze is lehet foglalni a filmet.
Nevezhetnénk a filmet akár romantikusnak is, bár természetesen nem az a fajta rózsaszín langyos romantika, amit mostanában a mozikban annak neveznek. Szóval aki valami olyasmire számít, csalódni fog. Mondjuk szerintem nem is igazán a romantikus a jó jelző rá, noha valóban van benne abból is, de ez a film sokkal inkább dráma. De igazából teljesen mindegy, minek nevezzük, nem az a lényeg.
Hannah szerepét Sarah Polley alakítja, aki egyesek szerint noname színésznő, de aki ismeri a filmjeit az pontosan tisztában van vele, hogy ez nem így van. Ahogy tőle már megszokhattam, alakítása ismét nagyon szép, finom és elegáns. Nem harsány, ellenben nagyszerűen hozza azokat az érzéseket és fájdalmakat, amelyeket Hannah magában hordoz. Kimunkált, szép alakítása az egyik fő erőssége a filmnek. Már a film elején érezzük, látjuk rajta, hogy van valami a múltjában, valami félelmetes, valami szörnyű, holott semmit sem tudunk róla. Aztán ahogy halad a film előre, úgy lesz egyre erősebb a színészi játéka is. A csúcspont természetesen amikor elmond mindent annak az idegennek, akinek a testét mossa. Ebben a jelenetben az alakítása nagyszerű...csak nézd meg, mikor lassan kigombolja az ingét, és rávezeti Robbins kezét a saját melleire. de mielőtt még azt hinnénk, hogy ennek köze van az erotikához, romantikához, súlyosan tévednénk. Amit ott látunk, miután már hallottuk a történetét, nem hiszem, hogy van ember, akinek akkor és ott az erotika jutna eszébe. Ahogy végighúzza az ujjait a mellein, szinte magam is érzem a hegeket az ujjamon...De végig az egész jelentben ott van az arcára írva minden. ha egy szót sem szólna is érthetnénk, hogy mi történt vele. Az egyik legerősebb alakítás, amit láttam tőle.
Robbinsról mit is lehetne írni? Tudjuk, hogy napjaink egyik legjobb színésze, és itt is úgy alakít, hogy kivetnivalót nem nagyon tudunk találni a játékában. Ahogyan elmeséli és alakítja az úszással kapcsolatos élményét, vagy a barátja tragédiáját, az nem kevésbé zseniális, mint Polley alakítása. Ketten együtt remek egészt alkotnak.
De maga a helyszín is nagyszerű, a szinte kihalt fúrótoronnyal, ahol olyan emberek kis közössége tud megélni nyugodtan, békében egymással, akik valahogy, valamiért az úgynevezett normális társadalomban nem igazán. Itt mindannyian önmaguk lehetnek, színészkedés, álarcok viselése nélkül. Nem véletlen tehát, hogy Hanna is itt tud megnyílni először életében, mert bár az ő drámája messze a legborzalmasabb, de mégis érzi, hogy itt olyanokkal van körülvéve, akik önmaguk, akik hozzá hasonlóan különcök. ebből a szempontból nagyon fontosak azok a kis apró párbeszédek, amelyeket ezekkel az alakokkal folytat Hannah. Mert nem csak Robbins karaktere nyitja meg őt, hanem a többiek személye is, noha csak az ápoltjának nyílik meg, tárja fel azt a mélységet, amely benne lapul.
Még két dologról szeretnék írni. Többen mondták, a film vége el lett rontva, mert eleve hogy rátalál, és különben is, nem jó ez így. Lehet, hogy igazuk van, hogy ez így nem reális, hogy találja meg a pszichiáter nőt. De én hajlamos vagyok ezt elfelejteni és ignorálni, mikor az egyik legszebb és ugyan akkor a létező leggiccsmentesebb szerelmi vallomást hallhatjuk amit filmben valaha láttam.
A másik dolog, a narrátor kislány. Sok elmélet van itt leírva, és nekem ez is nagyon tetszik a filmben. Mert sok minden elképzelhető, sok variáció, és nincsen egyértelmű válasz az ember szájába rágva. Mindenki azt gondol, amit akar. Nekem is megvan a magam elgondolása, de nem hiszem, hogy fontos lenne, vagy lényeges ide leírni.
Végszóként csak annyit tudok írni, hogy csodaszép és ugyan akkor borzalmas film. Igen, borzalmas, mert a nézése közben az jutott eszembe, hogy mekkora állat is az ember. De gyönyörű is, mert van benne minden szörnyűség ellenére valami felemelő, valami megfoghatatlanul szép. Valami varázslatos.
Kicsit szomorú vagyok, hogy csak kevesen ismerik a filmet, mert megérdemelné az ismertséget.
|
