Még a filmek hatása alatt vagyok, ritkán vetemedek vélemény írására, de most szorít az írásvágy, meg kell fogalmazzam mindazt, amit a két Ip Man (Yip Man) film váltott ki belőlem.
Érzelmeket, rég elfeledett emlékeket…
A filmet kellene kommentálnom, de ez nekem nemcsak egy kung-fu film volt amiből tucatnyi van szerte, ez valami más volt számomra…
Nyálasnak, csöpögősnek hangzik,nekem a Wing Tsun nemcsak egy, a sok önvédelmi maszlag közül, salapáló, repkedő, ordítozó kis ferdeszeműek tolmácsolásában, akiknél minden csak „ötszá’, hanem egy életforma, a szó szoros értelmében.
A Wing Tsun egy valódi közösséget képvisel, családot, ahol támogatnak, tanítanak, és „otthon” vagy. Barátokat ad, az elveszettnek reményt, a magányosnak társat, erőssé tesz, nemesít…
Yip Man arcával szinte naponta találkoztam az edzéseim során, és hajoltam meg képe előtt tisztelettel, de, nem foglalkoztam mélyen, hogy voltaképp az a szellem amit a Wing Tsun képvisel, tulajdonképp, az ő szellemét képviseli,vagy képviseltette ezt a nemes harcművészetet, ő tette többek közt azzá, ami lett…
A filmek az „érzést” híven tükrözik, az ott látottak nem voltak túlzóak (kivéve természetesen némi muszájhogylegyenbenne kicsi kínai túlkapás, de azok oly elenyészőek voltak, hogy abszolút nem is foglalkoztam velük, nem voltak zavaróak
A filmeket többször néztem meg egymás után, 5-10-20-szor, visszapörgetve a jeleneteket, vagy 6-8-ra lassítva őket, ízlelgetve minden kivitelezett mozdulatot. Szívszorítóan gyönyörűek voltak, semmi túlzással! És akik csak esztelen-gyenge csapkodásnak csekkolták le az ütéseket, biztosíthatom, hogy például a láncütés ( vagyis lin wan kuen vagy nevezzük cséphadarónak) a testre, fejre, kb olyan érzés, mintha egy 10 kilós kalapáccsal döngetnék végig a testet. És ez csak egy példa volt. A védések, egyszerűek, semmi felesleges túlkapás a mozdulatokban, lágyak, de mégis erőteljesek.
Donnie Yen egyszerűen zseniálisan formálta meg Yip Man-t, a wing tsunja gyönyörű volt, és egy percig sem kételkedtem a film közben, hogy nem ő az igazi Si-fu. Kitérni a többi szereplőre nem akarok, bár természetesen Sammo Hung teljesítménye itt sem elhanyagolható. Elfogultságomat kövezzétek meg, ha per pillanat Yip Man- t megformálójáról áradozok.
Az érzelmek, az egyszerűség, a kisfiús báj, a szerénység, a nemesség, a kitartás, a gyengéd humor.
Hogy zokogtam mint a zápor eső és vihogtam egy-egy burkolt humormorzsán. Hogy éreztem a kiszolgáltatottságát, és mégis azt a hatalmas erőt, ami abban a kis törékeny testben lakozott. Hogy legszívesebben bele rúgtam volna a rohadékokba akik a nyomorultakat sanyargatták. A szánalmat, és tettvágyat, hogy valamit jobbá tegyek, akár a saját életem árán is…
És hogy igen, ott tartok, hogy megint ezt akarom, hogy ezt a közösséget választom, még ha mégoly fájdalmas is a kezdet, és mégoly fárasztóak, de felemelőek az edzések…
|