Augusztus 31-e volt. Az állomáson álltunk, vártuk a vonatot, ami az iskolába visz majd. Középiskola! Ide is eljutottam hát. Méghozzá nem is akármilyenbe, a Michael Philip Faraday vegyészeti középiskola egyike az ország legkiválóbb középiskoláinak. Csupa elit dolog, iskolai uniformis meg ilyenek, a sulinak saját vonata van, ami Londonból viszi a diákokat a messzi Queensferry-be ahová nagyon hosszú az út, hiszen Edinburghtól északra van egy kicsivel.
- Kérlek, ne csinálj semmi ostobaságot, ne keveredj bajba, ne légy tiszteletlen és mondanom sem kell még, hogy miket ne csinálj! Rendben?- zökkentett ki apám a merengésemből.
- Ostobaságot? Én?! - kérdeztem vissza nevetve. Mert ami azt illeti, ha valami baj van én mindig benne vagyok a közepében , kivétel nélkül.
- Felszállás! Felszállás! Mindenki szálljon fel a vonatra!- kiáltotta egy kalauz és elkezdett minden diákot a vonat felé terelgetni.
- Vigyázz magadra. Kérlek! Szeretlek kicsim, hiányozni fogsz!- mondta apu.
- Én is. Vigyázz magadra és a kicsikre is!- mondtam búcsúzóul, majd megpusziltam az arcát és felszálltam a vonatra.
Van két kisebb testvérem: Abbie a húgom, 12 éves és Jason az öcsém pedig 8. Apu egyedül nevel minket London külvárosában már egy ideje, amióta anyám lelépett és csúnyán kifosztott minket minden vagyonunkból. Egyébként Apu az egyik egyetemen oktat természettudományt. Mondjuk, hogy éppen megélünk a fizetéséből. Nem engedhetünk meg magunknak valami nagy luxust.
Felszálltam a vonatra, a poggyászomat felsegítette egy kalauz, majd elindultam keresni egy fülkét, ahol még van hely. Mondanom sem kell, hogy szinte mindegyik zsúfolásig tele volt. Találtam egyet, amiben csak hárman voltak, tehát én még pont beférnék. Elhúztam az ajtót.
- Szasztok! Szabad ez a hely?- kérdeztem az üres ülésre mutatva.
- Persze, ülj csak le nyugodtan – mondta az egyik lány.
Feltettem a poggyászomat az ülés felé, és jobban megnéztem őket. A lány, akivel beszéltem így ülve elég magasnak látszott, finom arca volt, mandulavágású kék szemei és nagyon hosszú tejfel szőke haja .
- Egyébként a nevem Farah Connor.- nyújtottam a kezemet, mire ő felállt elfogadta és megrázta. Tényleg magas volt. Hozzám képest legalábbis. Olyan 170cm körül lehetett
- Az én nevem Phoebe Smiths.
- Én Bessie vagyok, Bessie Goldwin.- Mondta az egyik lány mosolyogva ő is felállt és kezet ráztunk. Termetre olyasmi lehetett, mint én, tehát elég alacsony, olyan 160 körül, vállig érő mogyoró barna haja volt, szív alakú arca nagy zöld szemekkel.
- Gionna Ventimiglia. Örülök, hogy megismerhetlek Farah. Azt hiszem, hogy mi négyen osztálytársak leszünk. Mármint ha az osztály névsor nem hazudik. - Mondta ő is vidáman. Bizonyára olasz származású volt, ami nem csak a nevéből érződött, hanem a temperamentumából és a puszta megjelenéséből. Derékig érő fekete haja volt, napbarnított bőre, karcsú és magas termete, és szinte fekete szemei.
- Most, hogy mondod szerintem is –feleltem őszintén mosolyogva.
Féltem attól, hogy az osztálytársaim nem lesznek kedvesek vagy sznobok lesznek, mivel ez egy eléggé jó iskola. Szerrencsére eddig úgy tűnik, hogy ez a félelmem nem váltja be önmagát.
Ledobtam magam az ülésre, hulla fáradt voltam. Nem tudtam aludni a nagy izgatottságtól.
Gioanna ült mellettem, Phoebe velem szemben (az ablak felől ültem) Bessie pedig velem átlósan.
A vonat sípszó és kiáltások közepette elhagyta a pályaudvart. Mindannyian kényelmesen elhelyezkedtünk, hiszen hosszú út várt még ránk az iskoláig. Elővettem az Ipodomat és egy könyvet , Bessie is ezt tette, Gioanna pedig elővarázsolt magának valahonnan egy kispárnát.
- Ez az utazás olyan kimerítő. – panaszolta - még vagy bő 7 óra, amire odaérünk. – mondta ásítva.
- Én szeretek utazni –mondtam – habár kétséget kizárólag nem 7 órát egy huzamban, az azért még nekem is sok.
- Én is szeretek utazni - helyeselt Bessie – Volt, amikor kb.24 órát repültünk a nagybátyámmal, amikor Tokióba mentünk. Ő üzleti útra ment engem pedig elvitt magával, az volt a szülinapi ajándékom tőle. Egy csomó látványosságot megnéztünk
'/ ennyi van eddig :S
|
