Sassin a barlang szájánál ült, tekintete a Pokol kietlen táját kutatta. Az ég úgy gomolygott a kopár, szürkésbarna hegyek fölött, mint ahogy szurokszín füstfelhő örvénylik a kovácsok forró kohói mélyén. A harcoslány szeme olykor mintha démoni alakokat látott volna formát ölteni a fekete felhőkben, amikre a most vakítóan fehér napkoszorú vetett éles fénypengéket, de ezek az alakok hamar eltűntek a szüntelen kavargásban. Hogy az ordító szél merített hullámokat az ég sötét tengerén, vagy valami más, ismeretlen erő volt az, ami nem hagyta nyugodni a Pokol sötét fellegét, Sassin nem tudta kitalálni. Ujjaival elfésült egy szemébe lebbenő hajtincset, és a hegyvidék felé fordította figyelmét, de a sziklaóriások sötét ormai között szürkésvörös port kavart a szél, eltakarva Sassin elől a messzeséget, és száraz kőszagot lopva a lány orrába. A hegyek élettelen monstrumokként állták a tomboló szél haragos süvítését, mint hajdan nemes titánok, amik most legyőzötten töltötték örök fogságukat a Pokol rabjaiként. Sassin szíve hirtelen összeszorult, arcát a gonosz tájtól inkább Agous felé fordította.
A varázsló elmélyülten dolgozott a kis barlangnyílás sötétjében. A kemény, langyos kövön térdelt, kezében megállás nélkül forgott mágikus amulettje, amivel bonyolult rúnák óceánját rajzolta a porba. Ősz haja izzadtan tapadt pergamenszerű, ráncoktól barázdált és mégis fiatalosságot sugárzó arcára, rövid, gyér szakálla rendezetlenül keretezte határozott vonásait. Karvalyszerű orra tövében mélyen ülő szemeit most nem festette mágia, természetes szürkeséggel csillogott benne az évszázados tapasztalat. Fekete csuhája fakónak tetszett a rátapad portól, helyenként kirojtosodott, máshol apró szakadások jelentek meg rajta.
A rúnatenger közepén magatehetetlenül pihegett a rabul ejtett démoni alak. Jó két és fél méteres, szikár testét szürke, pikkelyszerű bőr borította. Két hosszú karján inas izomkötegek húzódtak, könyökénél az izület nem engedte teljesen kinyújtani a végtagot. Kézfeje hosszú, csontos ujjakban végződött, végükön méregzöld körmökkel. A testet két cölöpszerű láb mozgatta, combján a hús látványa elemi erőt sugárzott. Felsőteste meglepően aprónak tűnt a megnyúlt végtagokhoz képest, deréktájékon csupa csont és bőr, domborodó mellkasán tisztán kivehetőek voltak a bordák. A szíve fölött tenyérnyi méretű, lehunyt szem pihent, szemhéjai oldalra nyíltak. Vaskos nyakán emberéhez hasonló méretű, csontos fej pihent. Szeme, orra és ajkai helyén csak egyenletes, szürke bőrfelület látszott, szájnyílásán alsó állkapcsából kinövő, apró, tű éles fogak fehérlettek elő. Koponyája kerekded volt, csak hátrafelé nyúlt meg erősen. Agous több tucat démon közül választotta ki ezt a példányt, ami humanoid testalkata és viszonylag magas intelligenciája miatt alkalmasnak tűnt a feladatra. Sassinnak egyáltalán nem tetszett.
-Kész. – nyögte a mágus, majd felkelt a porból, és csípőre tett kézzel szemlélte művét. – Egész pofás lett, nem? – mosolygott Sassinra, miközben csuhája ujjába törölte izzadt homlokát. A lány oldalra billentette bájos fejét, és enyhe grimasszal válaszolt a mágus kérdésére, de ajkait nem nyitotta szóra. – Felkészültél? – tette fel az újabb kérdést Agous, ezúttal komolyabban.
-Gondolom igen. – válaszolta a lány, és közelebb lépett a varázslóhoz. Agous bólintott. Tekintetét egy apróbb, a rúnatengertől különálló szimbólumkörre irányította, szemében fehér villanás lobbant. Ezzel szinte egy időben az egész barlangot vakító fényesség árasztotta el a pillanat töredékéig, majd a fényár elült, és nem maradt más, csak enyhe derengés, ami mintha a sziklafalakból áramlott volna elő.
-Leárnyékoltam a helyet, ha ezt az apró villanást nem vették észre azok a bestiák, innentől biztonságban leszünk. Bárcsak pontosan tudnám, mennyi ideig, de itt nem egészen úgy működnek a dolgok, mint otthon.
-Igen, ezt már mondtad. De mágiával leárnyékolni a mágiát… nekem még mindig nem világos, ezt miért nem érzékelik azok a dögök. – húzta el a száját Sassin.
-Ne üsd az orrod olyasmibe, amihez nem értesz! – dörrent rá Agous. – Inkább ülj le oda a fal mellé, és maradj csendben! – Sassin megvonta a vállát, és engedelmeskedett a mágus kérésének, aki a következő szavait ismét szokásos, egykedvűen derűs hangján ejtette ki.
-Próbálj ellazulni, úgy nem lesz olyan kellemetlen. – mondta a kényelembe helyezkedő lánynak, aki cinikus somolygással válaszolt.
-Azért olyan kellemes sem.
-Nem, tényleg nem. – mosolygott vissza rá a mágus. Ismét kezébe vette mágikus medálját, és még egyszer kérdő pillantást vetett Sassinra. A lány hosszan kifújta a levegőt, rápillantott a mellette heverő démonra, majd ismét Agousra. Bólintott, és lehunyta a szemét. Kicsit szaporán emelkedett és süllyedt a mellkasa a szűk bőrruha alatt, és arca mintha sápadtabb lett volna, amúgy nyugodtnak tűnt.
Agous maga elé emelte a medált, és miközben halk, mormogó torokhangon ismeretlen nyelvű igéket kezdett ismételgetni, a szimbólumot gondosan végigvezette a porba rajzolt varázsjelek felett. Ahogy a kereszt elhaladt fölöttük, a rúnák egymás után tompa, zöld izzásra lobbantak. A pár perces szertartás végére a barlang egész padlója zöldes ragyogást árasztott magából, a rúnák pedig, mintha folyóvíz mozgatná őket, lassan örvénylettek a mágus lába alatt. Ahogy a varázslat a vége felé közeledett, Agous szíve egyre gyorsabban vert, vérének lüktetését a fülében olyan hangosnak hallotta, mintha bennszülött törzsek dobjainak ritmusa rázta volna a tudatát. Mozdulatai egyre darabosabbak, rángatottabbak lettek, majd egy ponton elvesztette uralmát a teste fölött, görcs rázta minden tagját, transzban üvöltötte a szavakat, egyre gyorsabban és hevesebben, körülötte szédítően forogtak a zöld fényben úszó sziklafalak, torka égett, mellkasa lüktetett, szeme fennakadt, haja égnek meredt, izmai tűzben égtek.
Majd vége. A barlang elcsendesült, teste lenyugodott, lelke megpihent. Ernyedt fáradtsággal próbálta összeszedni magát, halk puffanással leült a földre, hátát a langyos kőfalnak vetette. Pár másodpercig pihent, mire képes volt kinyitni a szemét. Körülötte a barlang élénkzölden tündöklött a rúnák fényében.
Mikor Sassin magához tért, első érzése egy keserű íz volt a szájában. Egész testében émelygett, feje zsongott, képtelen volt kinyitni a szemeit. Gondolatai úgy kavarogtak a fejében, mint szürke por a Pokol szelében. Köhögni próbált, de száján furcsa, hörgő hangfoszlányok bukkantak csak elő. Úgy érezte, nincs uralma a teste fölött, a kezét próbálta mozdítani de a lába rúgott. Többszöri próbálkozásra sikerült csak ülő helyzetbe tornáznia magát, de szemeit hiába próbálta kinyitni, egyszerűen nem sikerült neki.
-Menni fog az kislány, csak nyugalom! – hallotta Agous hangját. Társa mintha több ezer lépés távolságból szólt volna hozzá, tompán, életlenül érzékelte csak, de így is sikerült erőt meríteni a mágusból.
Mikor sikerült kinyitnia a szemét, Agoust látta maga előtt, ahogy nyugtató mosollyal fölé hajol. Nem messze tőle, valamivel a mágus mögött pedig… saját testét látta a porban pihegni!
|
