Na, egy kicsit velősebb kritika a lemezről.
Elképesztően izgalmas valami lett Rihanna új lemeze. Nagyon gyorsan jött, egy évvel az előző után, ami a zseniális Rated R-t követte, és nekem a Loud kicsit visszaesés volt. Akik azt gondolják, hogy a hölgyemény bizonyos mértékű önpusztítása zeneileg is lejjebb viszi, azok tévednek. Az eddigi legRihannásabb koronggal állunk szemben ugyanis. Minden ami az embernek róla eszébe jut, azt gondolom, azt tálcán kapjuk. Persze lehet a stílust nem szeretni, vagy R hangját, de az hogy az elmúlt években melyik előadó fejlődött a legtöbbet, mind hangilag, mind stílusban, egyéniségben, az nem kérdés.
Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen színvonalú lemezt tartok majd tőle a kezemben. Mainstreamben utoljára Madonna lemezeinél éreztem hasonlót. Illetve meg kell említenünk Lady Gagát, akit bár én ki nem állhatok, valóban tart egy színvonalat, ő azonban sokkal egysíkúbb, és sokkal kevésbé titokzatos és misztikus, mint Rihanna.
Szóval, a lemez. Meg kell dicsérnem a deluxe editiont, zseniális a borító, fémjelzi mindazt, amit kapunk utána. Van egy fényesebb oldala, és egy sötétebb, már a borítónak is, ami tökéletesen utal a korong hangulatára.
Rihanna gyönyörű a fotókon, a tükrös, illetve a lefele tartott hüvelykujjas, pedig ikon-gyanús. A We found love alapján nem mertem találgatni mi lesz a struktúra, mert nem szeretem a diszkózenét. Megnyugvásképpen az album bevezetődik egy What's my name típusú holiday-sunshine dallal, így sikerült is félre tennem a kétségeimet, Rihanna azért maradt Rihanna.
Ez volt a You da one, ami minden valószínűség szerint a következő #1-ja lesz a -sztem nyugodtan mondhatom, hogy- pophercegnőnek. A második daltól viszont beindul az, amelyik oldaláért én igazán Rihanna-rajongóvá váltam. A sötétségbe taszító őrület.
A Where have you been ugyan Calvin Harris-dal, én mégis olyat éreztem közben, amit a legjobb bulikban sem tapasztaltam, egy igazi villogófényes mámoros ereszdelahajam. Imádtam első hallásra.
Ezt követi a We found love, amit ugye már mindenki jól ismer, nem is kell tovább ragoznom, ha annak a videójából indul ki mindenki, átérezheti, hogy a Where have you been-nél milyen gondolatok keringtek bennem. Ezután nincs megállás, megyünk egyre lejjebb a mocskos szájú énekesnő szexőrült alvilágába.
A Talk That Talkból elég egy részletet hallani, nem tudod kiverni a fejedből, tökéletes slégerdal, bár Jay-Z tök felesleges bele, így egy kicsit a Hardra emlékeztet, amit azért szenvedés volt, hogy megszeressek.
A Cockiness (Love it) kicsit a Raining menre emlékeztet, de annál sokkal jobb, mert itt ez a darkos baromkodás tökéletesen beleillik az album koncepciójába.
A Birthday cake hihetetlen, zseniális dalnak indul, azt gondolná az ember, hogy elértünk a lemez eddigi csúcspontjához, és 1:17 után egyszerűen elhalkul a szám, és jön a következő. Ez mi, ha nem zseniális? IMÁDOM. Pont elért Rihanna addig a pontig, amikor jól jön a művészibb melankólikus vonal, és két olyan dallal üt arcon, amitől a fülem kettállt.
A We all want love zseniálisan összekomponált, szinte a U2-t idéző harmóniákkal nagyon erősen indul és végig magával ragad, hogy átfusson a következő dalba.
A Drunk on love-ba, ami véleményem szerint minden idők egyik legjobb Rihanna dala. A Cold Case Love óta nem hallottam tőle ilyen átélt éneklést, és zenét. A vokál több, mint varázslatos, elképesztően erősek, szívszaggatóak a magas hangjai. Amikor elértünk az érzelmi és zenei tetőpontra, és persze sötét utazásunk legmélyebb pontjára, Rihanna pontosan megérzi, hogy lazítani kell.
Jön egy újabb igazi slágergyanú, a Roc me out, aminek a remixeire már most tombolok képzeletben. A Watch 'n' learn nagyon különleges dal, A mély hangoknál Rihanna hangja Amy Winehouse-ra emlékeztet, a dobos-ütőhangszeres játék a 3 és fél percet sokkal hosszabbá teszi, egy kellemes pörgés az egész, amiben sokadik hallásra is fedezni fel új dolgokat.
A Farewell zárja a standard-et, egy kicsit hajaz a Fire bombra, ami szintén egy elképesztő alkotás, azonban zeneileg elmarad tőle, Rihanna búgó, barna mezzoja viszont ismét előtérbe kerül. A Deluxe-on az utolsó három dal megpróbálja egybefogni a lemez különböző hangulatait.
A Red lipstick remek dal, de értem miért nem került az albumra,a szex és a depresszió pont kitölti az albumot, és nem tudták volna beilleszteni sehova se. Egyes helyekre nem illett volna, egy Cockiness-Birthday cake típusú eszeveszett téboly után pedig sok lett volna.
A Do ya thang tipikus töltelékdal, ha a You da one a What's my name 2, akkor ez a 3. Semmi extra, de úgy is a Loudhoz képest igen kevés a lazulás a lemezen, így akik a vörös hajú pozitív Rihannát akarnák, megkapják egy kicsit azt is.
Az utolsó dal a Fool in love viszont felháborítóan jó, olyannyira, hogy nem értem, hogy pl. a Farewell helyett miért nem ez zárja a lemezt. A Mama, papa szavaknál olyan szenvedés és emocionális töltet van Rihanna hangjában, hogy a mai énekesnők 90%-a örülne ha ennyire kifejezően tudna énekelni két ilyen egyszerű szót. A végén a gitárszóló a The last songra utalás, és -bár a gitászóló sztem abban jobb- a dal maga sokkal inkább megragad első hallásra. Aki hallotta Rihanna legutóbbi két lemezét, az a dalok témájában, mondanivalójában (mert hogy az is van, bármennyire meglepő) és szövegében olyan nagyon sok újat nem talál, keverve van a Loud és a Rated R, itt inkább a kifejezési mód, amiben Rihanna minden dallal egy újabb színt és réteget bont le magáról. Elképesztően tartalmas és izgalmas ez a nő, persze nyitottnak kell rá lenni. Egy 23 éves csajtól viszont -aki a témákat kritizálja- ne várjon senki Madonna Ray of light- szerű önvallomást, majd az is lesz ha a néni eléri azt a kort, ebben biztos vagyok. Soha rosszabbat a kommersznek, bár ez idealista hozzáállás tudom. :)
|
