Puzsér
Az Exek az édenben című reality kiábrándító mértékig szokványos formátum, melynek amerikai alkotói a Sex On The Beach nevű koktél nyomán képtelenek voltak ellenállni a szójátéknak: „Ex On The Beach”. Csakhogy ebben a valóságshow-ban nem is feltétlenül közös múlttal, valós érzelmekkel és sérelmekkel rendelkező tényleges exek találkoznak, jellemzően inkább csak a Nyíregyházához közeli Rakamaz Disco vécéjében megdugott proli picsa szembesül a kigyúrt, tetkós vállalkozó aktuális baszópartnerével. Nyilvánvaló, hogy szereplők közt szövődött egykori kapcsolatoknak legfeljebb akkora a mélységük, mint bármelyik alkalmi kurvázásnak a kocsisoron. Ez persze nyilván elmond valamit arról a világról is, amelyben élünk: az intimitás már nem biztonságot adó hátország, ahová védelmet és megnyugvást remélve visszavonulunk, hanem élvezeti funkció, mely a komfortunkat szolgálja, s ennek megfelelően illik is eldobni, amint bármiféle kényelmetlenséget okoz – akkor kell kilépnünk belőle, amint eredeti funkciója szerint kezd el működni. Csakhogy ezek az értelmi fogyatékosság határán arcoskodó tetkós nyomorultak még az intimitás huszonegyedik századi válságáról sem adhatnak valós képet, hisz kulturálisan és önismeretüket tekintve olyan mélyen tanyáznak, továbbá olyan kiterjedt önfétisben élnek, hogy aligha történt meg velük valaha is a párkapcsolat.
Persze ebben még nincs sok újdonság: magamutagató, senkiházi prolikból már eddig is széles volt a felhozatal – ez a nyilvánosságot bitorló horda pedig ebben a tekintetben nem sok újat hoz: egy kis péniszhelikopterezés, némi bebaszva duhajkodás, kúrás, emberalatti ordítozás, arcoskodó óbégatás és vernyákolás, melyek mindegyike megtörtént már valahol máshol. Ennek a castingnak a tényleges innovációja az, hogy az ezúttal képernyőre szabadított figurák szinte egytől egyig férgek: gerinctelenek és aljasak, akik abban, ha nem hazudoznak, ha nem szúrják bármikor hátba egymást, ha nem tagadják meg a tegnap még színpadias külsőségek közt előadott esküjüket, ha bármit is tesznek, amivel nem kerülnek közelebb a tízmilliós fődíjhoz – csakis a gyengeséget látják. Ezek az emberi nem alatt tanyázó féllények azt képzelik, hogy a siker egyetlen útja a pszchiopátia – és mindent meg is tesznek azért, hogy sikeresek legyenek. Ennek a társaságnak a tagjai – ha a jogszabályi környezet lehetővé tenné – már simán alkalmasak volnának gyilok-realityre, s még csak be sem kéne drogozni őket, még csak fegyvert sem kéne csempészni a konfliktusok helyszíneire: ezek az embernek alig látszó szörnyetegek gond nélkül harapnák át egymás torát akár a szó szoros értelmében is. A képernyőn a történelem előtti ember működését látjuk: nincs szégyen, és nincs morál – ami van, az egyedül a pénz, a pina és a presztizs. A szereplők még a kameráknak sem akarnak előadni magukról egy jól fésült hazugságot, jellemtelenségükre öntudatosak és büszkék: ezek az exek az édenből már kiűzetve, a civilizációba még be nem lépve a szellemi és erkölcsi senkiföldjén tengődnek – egy komplett társadalmat invitálnak a tehertelen barbárságba.
|