Megnéztem Én is a filmet, megérte.
Kezdjük azzal az egyszerű szóval, hogy család! Mindenkinek más jut az eszébe róla, kinek az együttlétek, a nagy beszélgetések, a kirándulások, a fényképezkedések, kinek az elhidegülés, a megfelelési kényszer, az állandó bizonyítási vágy, de mindenkiben van egy kép, amihez köti ezt a fogalmat.
Történetünk főhősei Wendy és John Savage, kik egymástól távol élnek, szinte nem is tartják a kapcsolatot. Wendy egy sikertelen író, napjai önsajnálatból, a kapuzárási pánikból és az ebből adódó letargiából áll. Időközönként meglátogatja Őt egy férfi, akitől kap pár perc boldogságot, de ez mind csak múló pillanat.
John, a báty, tanár egy egyetemen, irodalom tanár, hasonló életképpel, mint húga. Lengyel nővel él, akinek most jár le a vízuma, kapcsolatukat csak a házasság menthetné meg, de John nem kér a szent kötelékből, nem áll készen a frigyre.
Egyik este wendy visszahallgatja az üzenetrögzítőt, melyben kérik, hogy látogassa meg édesapját, aki arizónában él, mert gondok vannak.
A testvérek találkoznak a reptéren, a nagy összeborulkozást hiába is várjuk, most elmarad, helyette ölelkezés, majd rögtön a tárgyra térés következik.
Érkezésük oka az, hogy édesapjuk élettársa meghalt, és az öreg Savage-nek mennie kell a házból. Ez váratlanul érinti Wendy-t és John-t, de rövid mérlegelés után úgy döntenek, hogy édesapjukat öregek otthonába szállítják, ott lesz neki a legjobb helye.
A két testvéren látszódik mennyire szeretik egymást, mégsem adják tudtukra a másiknak. Apjuknál parkinson-t állapítanak meg, mely ebben a korban már elég rövid lefolyású, a vég közelebb van, mint gondolnák.
John talál egy olcsó, lakhelyéhez közeli idősek otthonát, ám Wendy minduntalan másik helyet, szebbet szeretne. Próbál valamit tenni, jobb gyermeke akar lenni apjának, mint amilyen az apja volt Ő neki. Makacssága a párnás jelenetnél érződik a legjobban, itt lehet látni, mennyire is hasonlít apjára, mennyire konok.
Úgy éreztem, tetszik neki a helyzet, talán még örül is, hogy elszakadhat sivár, monoton életétől, bizonyíthatja szeretetét, anyáskodhat apja felett.
A filmben elhangzó dialógok mind-mind valamiféle iróniát, sorok és sorsok közti igazságokat tartalmaznak, lecsupaszítva szavakra és érzelmekre. Igaz, már felnőttek, mégis van bennük egyfajta versenyszellem, melybe a hazugság is belefér, és annak kiderítése a másik fél részéről.
Ahogy az apából egyre gyorsabban távozik az élet, úgy kezd barátságosabbá vállni személye, jó példa erre, mikor hosszan bámulja a sírokat, majd, hogy ne hallja gyermekei veszekedését, kikapcsolja hallókészülékét.
Philip Seymour Hoffman ha nem is volt kedvenc színészem, mára az lett, köszönhető az elmúlt idők filmjeinek, melyekben láttam és nagyszerűen alakított.
Laura Linney arca ebbe a filmben kevés volt. Nem láttam benne a fájdalmat, a szenvedélyt. Ki tudja, másnak épp az Ő alakítása tetszik, nekem gyengének tünt. A vég mindig valaminek a kezdetét is jelenti, Wendy is talpra állt, John pedig lengyelországba utazik, hogy kapcsolatával kezdjen valamit.
A lövések, sikítások, nagy nevetések kamaradtak a filmből, de nem is kellettek. Emberi érzések, dráma van, elgondolkodtató jelenetekből sincs híján a film. Nézése közben nem eszik csipszet az ember, nem vár a hanghatásokra. Leül - Néz - Ülve marad - Elgondolkodik.
A film magyar címe egy kalap szr. Apu vad napjai? Elég lett volna annyi, hogy Savage-ék, és akkor sokan nem vígjátékra vesznek jegyet és nem állnak fel morogva a film felénél.
Písz!
|
