A valóság: döbbenetes Bővebben a mai Magyar Hírlapban
Film. Emberi jogi maszatolás és hatásvadászat nélkül
Napokig harcoltam magamban Philippe Loiret Welcome című filmjével. Nem bírtam zöld ágra vergődni vele, mert annyira felkavaró, annyira értékes, egyszerű és mély, hogy csak az émelygést érzi az ember, ha felidézi a tizenhét éves kurd fiú arcát, aki át akarja úszni a La Manche csatornát, hogy eljusson szerelméhez Londonba. A Philippe Loiret-mozi tízpontos, nemcsak a témaválasztás vagy a főszereplő Firat Ayverdi döbbenetes alakítása miatt, hanem azért is, mert kerek egész, hiteles és gyönyörűen tálalt sztoriról van szó.
Az ember napokra a film hatása alá kerülhet (fotó: MH)
A Welcome kissé kiszámítható film, de úgy sodor, mint a csatorna áramlatai: észre se vesszük, máris elmerültünk benne. A történet szerint Bilal, a fiatal kurd fiú egy a sok-sok ezer illegális bevándorló közül, aki Calais-ban reked, mert lebuknak a kamionnal, amelyik átcsempészné őket Angliába. Nem marad más lehetősége, csak a lehetetlen: át kell úsznia a La Manche csatornát. Edzéseket kezd venni egy uszodában, ahol összeismerkedik a morózus, kissé alkoholista, válófélben lévő Simonnal – ő lesz az edzője. Kapcsolatukból persze atyai barátság lesz, és Simon az eleinte érzett nihilből kifordulva, Bilal álmának megvalósítójává válik a film végére.
A Welcome nem használ szózatokat, nincsenek benne kiszólások vagy emberi jogi maszatolás; nincs zavaró hatásvadászat, de mégis hat. Loiret mozijában emberek vannak, hús-vér alakok, akik bevásárolnak a calais-i Tescóban, vagy bámulják a dokkokat a borús kikötőben. A gyönyörű, melankolikus zene, a szürkéskék fényű képek mind-mind segítenek, hogy Simon és Bilal eltérő típusú, de egyaránt mély drámáját úgy magunkra vegyük, hogy egy órával később meggörnyedve jöjjünk ki a vetítésről. A Welcome-ban egy ember tragédiáján keresztül látjuk sok ezerét; egy hősünk van, aki hétköznapi és apró ugyan, de a tekintete olyan tiszta, mint a patyolat, és a föld alá süllyedünk mi is, itt Európa közepén, hogy így, ilyen körülmények között bukjanak el emberek, és vesszenek bele ebbe az egész francos, bürokratikus, uniós, minden ember egyenlős baromságba, amivel etetnek minket. Persze, bevallom, elfogult vagyok, mert néztem én is azokat a fehér doveri sziklákat, mintha legalábbis az ígéret földjét jelentenék; beszélgettem az immigration officerrel, hogy mit is keresek én itt; láttam londoni vendégmunkás-albérletet, s hogy mindenki hajnaltól dolgozott a fűszerpiacon, este meg főiskolára járt; találkoztam kurdokkal, albánokkal, törökökkel én is ott, amikor még nem név, hanem számsor alapján azonosították a bevándorlókat. Már akkor is brutális felismerés volt ez, annál is inkább, mert a kelet-európai bevándorlót azon az „alsóbb” szinten emlegették. Nem az a lényeg, hogy a film tizenötödik vagy hatvankilencedik percében kezdünk el bőgni, hanem az, hogy a Welcome-hoz hasonló mozikat Európa nyugati felén sem, és itthon sem nézik meg, csak néhány ezren talán. És ez még mindig kevés, mert évente több tucatnyi hontalan próbálja meg valóban átúszni azt a csatornát.
Welcome
Színes, feliratos
francia film
110 perc, 2009
Rendezte: Philippe Loiret
10 |
