Bár a könyvet nem olvastam, de Kazantzakisz elképzelése az emberi, esendő, kétségbeesetten tépelődő Jézusról érdekes és valahol elég kézenfekvő megközelítés. Pszichológiai, részben szociológiai megértési kísérlet ez, hipotézis, az evangéliumoktól sok téren elrugaszkodva. Utóbbit fontos kiemelnünk, mert míg számos Jézus-témájú film alapvetően az evangéliumokat viszi vászonra, addig Scorsese filmje alapvetően Kazantzakisz fikcióira alapul. Jézus filmbéli küzdelme a kísértésekkel sokkal inkább Kazantzakisz küzdelme és Scorsese küzdelme és Dafoe küzdelme, sőt, akár a néző küzdelme önmagával, mintsem a hajdan élt megváltóé. Ezért is bámulatos bizonyos bigottan keresztény körök látókörének szánalmas sekélyessége, amellyel e film ellen szűkölnek. Krisztus utolsó megkísértése nem a megkérdőjelezhetetlen igazság, nem is próbálja magát eladni akként, csupán fikció, a lélek mélységeibe tekintő megértési, átlényegülési kísérlet, nagyon is hihető, emberi alapokon. Nem véletlenül üdvözölték örömmel világszerte a benne megrajzolt új, korszerűbb, emberibb Jézust!
Az elgondolás sikere érthető, a megvalósításé, számomra legalábbis, - nem. Csak azért nem untam rettenetesen a filmet, mert időről időre lefoglaltak hallatlanul alacsony színvonalú megoldásai, és meglepően elhibázott megkomponálása. A kísértések között vergődő Jézus figurája sokkal inkább váltott ki belőlem szánalmat, sajnálatot és viszolygást, mintsem áhítatot, elismerést, megértést. Egyszerűen nem volt meggyőző. Ennyi erővel minden önmarcangoló skizofrén lehet maga a megváltó.
Willem Dafoe nem valami népszerű fickó, itt a 3285. helyen áll jelenleg, messze lemaradva olyan arcok mögött, mint Sho Kosugi, Steven Seagal vagy Gesztesi Károly. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy nem egy magával ragadó ember, egyszerűen nincs karizmája és tetszik vagy sem, ez alapvető hátrány, ha valaki a megváltó Jézust igyekszik megformálni. Ráadásul Dafoe nem is egy megkerülhetetlen színészóriás. Bizonyos szerepekben remekül domborít, de nehezen visz el a hátán egy egész filmet. Igaz, két Oscar-jelöléssel is büszkélkedhet (Mindkétszer epizódszereplőként jelölve!), de ugyanennyiszer az Arany Málnára is esélyes volt. Utóbbira Harvey Keitel is, éppen az ebben az itt nyújtott, átéléstakarékos és arcjátékkímélő alakítása miatt. Aztán ott van Barbara Hershey, egy nevenincs, kócos asszony, neki kellett volna megtestesítenie az ellenállhatatlan csábító nőt. (Az ő helyezése is megér egy pislantást a népszerűségi listákon.) Hát nekem ez így baromira nem állt össze. A szélesszájú, pudvásfogú, félőrült Jézust gyötri a vágy egy ilyen borzas, mocskos, pusztulat ringyó után, akit futószalagon kefélnek a berberek egy putriban? Valahogy nem volt hihető. Van aztán még a filmben egy tökéletesen súlytalan Pilátus, néhány tökéletesen jellegtelen tanítvány, no meg némi rongyos, félpucér, félhülye, bamba lakosság a romok között. Színészileg ez a film rendkívül gyenge, egyedül Dafoe virít valamit, de azt meg nekem speciel rossz volt nézni, szerintem nagyon nem állt neki jól ez a szerep. Egyéb vonatkozásaiban is pocsék az anyag, a római katonák (vannak vagy hatan (mondjuk három zelóta ellen minek is több?)) egy valamirevaló sisakot nem kaptak, páncélról nem is beszélve, a jelmeztervező aligha rokkant bele a melóba, de láthatóan a díszlettervezőt sem fenyegette a végkimerülés veszedelme. A film képvilága meglehetősen kopár, ötlettelen, érdektelen, unalmas. A zene is felemás, Peter Gabriel nagy név, de szerintem egészen más stílus, igaz, nekem csak a sledgehammer ugrik be róla, de mégis, furán fogta meg ezt a filmet, én speciel összeegyeztethetetlennek éreztem a duduk bús hangját az azt felváltó primitív tamtammal vagy a más részeknél megszólaló rockkal. Az már csak hab a tortán, hogy a szinkron is meglehetősen modorosra sikerült, tovább csökkentve a film élvezeti értékét. Mintha egy színpadias tévéjátékot néztem volna, miközben egy antik rádiójátékot hallgatok. Kétszer is, először és utoljára. |
