Utolsó hozzászólások:
| A fegyvertelen katona - Vélemények (2018-05-09 02:37.46) |
(Kettő)
Ahogy az is, amit Gibson csatajelenet címszó alatt leművelt a filmjében. Már említettem, hogy Gibson nem jön zavarba attól, ha sokkolni kell, de amit ebben a filmben kapunk, az valami olyan elementáris erejű gyomorrúgással ér fel, hogy nekem konkrétan rémálmom volt tőle. Hagyjuk a Ryan Közlegényt, meg a Black Hawk Down-t; a Hacksaw Ridge első (és második és harmadik) nagy csatajelenete olyan, eddig példátlan sikerrel ragadja meg egy élesben menő harc kontrollálhatatlan és vérfagyasztó atmoszféráját, hogy az kekszet érdemel. Komolyan, úgy hullanak a katonák (amerikaiak és japánok egyaránt), mint a legyek, a lehető legengesztelhetetlenebb mennyiségben és kegyetlenséggel, minden mocskos, vértől és belsőségektől lucskos részletével. Olyan, golyózáporral és gránátokkal végzett darabolós horrort kapunk hogy az több mint kétségbeejtő, de ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Ha van film, ami a legjobban visszaadja azt a végletes élményt, amit egy gyalogos átélhetett ellenséges tűzben, és eléri, hogy töketlen kis kocsonyaként remegjünk a székünkben, akkor annak Hacksaw Ridge a címe.
És ezzel valószínűleg Gibson is tisztában volt, olyannyira, hogy időről időre (véleményem szerint szándékosan) feloldja ezt az élményt némi Rambózással. De ezt szó szerint vegyétek. Konkrétan olyasmikre gondolok, mint mikor Desmond egyik bajtársa felkapja a földről egy kettérobbantott katona felsőtestét, és azt pajzsként használva kiront a fedezékből, aztán fél kezével csípőbe szorított géppuskával lekaszálja az őt sorozó japcsikat. Itt, ebben a filmben olyan hihetetlen és kényszerszülte rambózás megy, ami minden nevetségesnek tűnő faktor ellenére is csak tovább növeli azt az érzetet, hogy a háború egy olyan végletekig őrült világ, amiben tényleg bármi előfordulhat. És épp ezért, amint ezt a tényt az első csatajelenet, majd nem sokkal rá a második is a fejünkbe veri, úgy leszünk majd képesek ledöbbenni azon, amit Desmond Doss véghezvitt 75 bajtársa megmentésével, hogy egy pillanatra nem jut eszünkbe az, mint nekem a sztorit elsőre hallva, hogy „Ilyen bazmeg nincs!”, csak ülünk és nézünk, hogy: „Bazmeg, ez hogy lehetséges?!” (Remélem érezhető a kettő közti különbség).
Desmond Doss valami tényleg, egészen elképesztő és hihetetlen humanitárius csodát valósított meg azon az átkozott hegygerincen. Több szót erre nem is vesztegetnék, azt a jelenetet rövidsége ellenére is sikerült olyan csúcsponttá kovácsolni, hogy azért már dupla keksz jár.
A dráma (Gibson korábbi filmjeivel ellentétben) itt kifogástalanul működik, amennyiben hajlandóak vagyunk hozzám hasonlóan túllendülni az elsőre (és másodszorra is) hihetetlen alapfelálláson; Desmond múltjának megidézése a vérfagyasztó és kényelmetlenül reális családi „perpatvarokkal” őszinte és egyenes betekintést ad a srác fejébe, igazolva ezzel erőszakellenes nézeteit. A szerelmi szál, bár nyomokban sem tartalmaz eredetiséget, szívmelengető, a Doss barátnőjét (majd két szempillantással későbbi jegyesét) alakító Teresa Palmer bűbájos és megnyerő alakítást hoz egy, a film egésze szempontjából nem különösebben fontos szerepben. Mivel ez afféle életrajzi film, a hangsúly nyilvánvalóan a főszereplőn van, ennek ellenére a többi mellékszerepben is meglepően jó teljesítményeket kapunk. Hugo Weaving élete legroggyantabb figuráját kelti életre alkoholista, múltja démonaitól és a Nagy Háborúban elhullott fiainak szellemétől kísértett családfőként. Abban, hogy a dráma működik, a fentebb már említett tényezők mellett az ő egyszerre gyűlöletes, de mégis szívfacsaróan szánni való emberi roncsa is komoly szerepet játszik. Vince Vaughn, akivel kapcsolatban én mindig is úgy vélekedtem, hogy az érző szívű, tahó mackó – figurák archetípusa, itt egy érző szívű, kőkemény szigorral eljáró öreg kiképzőőrmester. Karaktere annyiban különbözik a többi háborús film kiképzőőrmestereitől, hogy most Vaughn játssza, de ez épp elég ahhoz, hogy a film legszórakoztatóbb figurájává váljon. Sam Worthington viszont nem különösebben mozgatott meg bennem semmit, meglehetősen halovány szerepet kapott, mint az Avatar előtt és óta mindig, de ez inkább a forgatókönyv (esetleg a valóság) számlájára írandó, mintsem a színészi képességeire (melyekből azért a Terminátor 4-ben villantott már egy keveset).
Érdemes még szót ejteni a film zenéjéről is, mely Rupert Gregson-Williams munkája, és témái meglehetősen széles skálát ölelnek fel a hősiestől a sejtelmesen át egészen a horror-szerű szólamokig.
De ha már ennyit ömlengtem arról, hogy mennyire jó ez a film, kompenzálás gyanánt megemlítek egy húzósabb negatívumot, ami engem nem jó értelemben vett kényelmetlen feszengésre ösztönzött: ez pedig az időről időre a vérzivataron is túláradó, néhol már zavaróan giccsbe hajló pátosz, melyet meg tudnék bocsátani, amennyiben csak Desmond figuráját vonná be glóriával, de sajnos jutott belőle az utolsó csatára is, amikor egy zenés montázsba oltott rohamjelenet keretében végig nézhetjük az ellenséges japán tábornok harakirijét, valamint katonáinak végső pusztulását egy képi megvalósításában elég szerencsétlen robbanóanyagos-lángszórós kombó bevetésével (értsd: a végső csatára megmaradt japánok szénné égnek és cafatokra robbannak). „De Pingvin bazmeg, egész eddig a film legnagyobb erényeként tartottad számon, hogy nem árul zsákbamacskát, hanem kérlelhetetlenül megmutatja, hogy milyen mészárlás a háború!” Igen, de ez a „végső roham jelenet” csupán azért rossz húzás, mert nagyon az érződik rajta, mintha Gibson azt a végső következtetést akarná kihozni belőle, hogy: „A háború szar, szóval ne háborúzz, de ha mégis megteszed, akkor mi amerikaiak tűzviharban égetjük el a testedet, rizs-zabáló!” De ezt embere válogatja.
A Hacksaw Ridge zsigerekig ható, egyszerre végtelenül embertelen és végtelenül emberséges dráma; épp olyan ellentmondásos, mint a főhőse, aki katona lett, bár eszében sem volt harcolni, mégis valami maradandót vitt véghez. |
| A fegyvertelen katona - Vélemények (2018-05-09 02:37.30) |
(Egy)
ESZTELEN MÉSZÁRLÁS GERINC – avagy A FEGYVERTELEN KATONA KRITIKA
(SPOILER-ES)
Mel Gibson-nak nem kell a szomszédba mennie ihletért ahhoz, hogy a szart is kisokkolja a filmje nézőiből. Ezt már azzal is bizonyította, hogy Krisztus keresztre feszítéséből leforgatott egy horror-filmet A Passió címen. Ezzel a tudással a hátam mögött azt gondoltam, hogy: „Jó, az tuti, hogy bármi is van Gibson új filmjében, az sanszosan nem fogja átlépni az ingerküszöbömet.” És ennek nem csupán Gibson eddigi filmográfiája az oka, mely alapján számítottam a brutalitásra, hanem az is, hogy kismillió filmet láttam már a háború borzalmairól, és az olyan gore mészárlás pornók után, mint a Ryan Közlegény partraszállásos jelenete, vagy bármelyik random The Pacific epizód, volt merszem azt képzelni, hogy engem már semmi sem fog meglepni.
De először is nézzük az alapkoncepciót, ami engem instant felkúrt, és ha nem tudnám, hogy IGAZ TÖRTÉNET alapján készült, alighanem messziről elkerültem volna a filmet, mondván: Anyátok, ilyen nincs! A történet Desmond Doss-ról (Andrew „Bukott Pókember „ Garfield) szól, aki a második világháború egyik legbrutálisabb hadjáratának (az okinavai-nak) az egyik legbrutálisabb ütközetében 75 (!) sebesült bajtársát mentette ki a Hacksaw-nak (Fémfűrész…kösz Google-fordító) nevezett erődített hegygerincről. Persze mielőtt ennek a katarzisnak (és magának a csatának) a szemtanúi lehetnénk, még történik egy és más. Van itt minden, ami háborús filmnek ingere. Csini nővérkés romantikus szál, veterán-alkoholista családfő, katonai kiképzés, seggfej, de érző szívű kiképző-őrmester, főhősünket szekáló bakák, és vaskalapos katonai parancsnokok. Igazi klisé turmix; ami viszont mégis ízletessé teszi ezt a turmixot, az az, hogy Mel Gibson is tisztában volt annak minden határt átlépő klisés mivoltával, ezért hajlandó volt feloldani jóféle, ritkán megvillanó, de annál kellemesebb humorral. És szívesen nevettem a mulatságos jeleneteken és párbeszédeken, mert tudtam ám nagyon jól, hogy el fog szabadulni a pokol, legkésőbb a film háromnegyedénél.
A csatáig egészen megkapó elmélyítését kapjuk Desmond karakterének. Akiről azt kell tudni, hogy nem csak, hogy nem hajlandó erőszakhoz folyamodni semmilyen körülmények közt (még önvédelemből sem), de a fegyverek puszta látványától is viszolyog. Igen. És ez a srác úgy dönt, hogy bevonul az amerikai Hadseregbe, azzal az indokkal, hogy szanitécként szolgáljon. Oké, most leszögezem, Gibson remekül adagolja azokat az érzelmi és erkölcsi tényezőket, melyek megszilárdítják Desmond-ot döntésében, hogy ha kibelezik, akkor sem nyúl többé fegyverhez, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez valóban megtörtént, ennek ellenére ez az alapfelállás felkúrt. Mert hihetetlen. És bosszantó. Egyszerűen ellentmondásos ez a Desmond Doss, mert bár elítéli az erőszakot, mégis bevonul, hogy ez által forgassa a háború fogaskerekeit (és ti.: a háború erőszakos). „De Pingvin, te autista, ő csak embereket akar menteni!” Igen, akiket aztán felgyógyulásuk után visszaküldenek, illetve mivel (hál’Einstein-nek és az atommag meghasításának) a háború véget ért az okinavai csata után, visszaküldeNÉNEK a háborúba, hogy halomra öljenek és halomra haljanak. A film egyébként Desmond bajtársain és parancsnokain keresztül rá is fekszik erre az ellentmondásra. Mivel Desmond-nak semmi keresnivalója a hadseregben, és ezt mindenki tudja, jól meg is verik, inzultálják, szívatják és még hadbíróság elé is állítják, hogy végre kidobhassák. Persze erre nem kerül sor, viszont közben azon kaptam magam, hogy nem értem, Desmond miért csodálkozik azon, hogy a közismerten macsó militarista mentalitású HADSEREG nem látja szívesen a soraiban. Bajtársai még meg is kérdik, hogy: „Mivan? Talán jobbnak hiszed magad nálunk, azért nem ragadsz fegyvert, tökorrú???” Ő meg néz a boci szemeivel, és csodálkozik. A srác tényleg olyan benyomást kelt, mintha egy Jézus 2.0-nak képzelné magát. Annyi különbséggel, hogy Jézus nem csodálkozott azon, hogy ha alapjaiban megkérdőjelezi az őt körülvevő világot (ami ebben az esetben a Hadsereg), akkor azzal sokaknál kihúzza a biztosítószeget. Hiába az aktív „nem-gyilkolási” szándék (ami, ismerve a csendes-óceáni háború körülményeit, bizonyos esetekben tényleg egyenlő lett volna egy diszkrét öngyilkossággal, pláne egy olyan könyörtelen és fanatikus ellenséggel szemben, mint a Japán Birodalom), Desmond-ról nem tudtam eldönteni, hogy vajon egy Krisztusi figura,, vagy csak egy végtelenül arrogáns kis pöcs, akinek Krisztus-komplexusa van. Az sem segít, hogy Andrew Garfield-nak klasszikusan ütnivaló képe van. Komolyan, amikor ez a szarrágó elmosolyodik, az olyan, mintha kést szúrnának a körmeim alá. Ettől (nagy nehezen eltekintve) viszont el kell ismerni, hogy Garfield remek alakítást nyújt, és Doss erkölcsi tartása tényleg példaértékű, főleg annak függvényében, hogy sikerült is végrehajtania lehetetlennel határos tervét: aktívan nem gyilkolt ott, ahol a túlélés és társaid megmentésének előfeltétele volt a gyilkolás, kimentett a szarviharból 75 katonát, és túlélte a háborút. Elképesztő. |
| Tűnj el! - Vélemények (2018-05-09 02:29.26) |
(Kettő)
Az alapfelállás nem is lehetne antirasszistább. Chris (Daniel Kaluuya), a feka fotós csávó (aki egyébként olyan király képeket csinál, hogy élből kiraknám Windows háttérképnek őket), és csinos, fehér barátnője, Rose (Allison Williams) idestova négy hónapja kavarnak, így a lány úgy gondolja, épp ideje lenne, hogy bemutassa pasiját a szüleinek. Nem vagyok egy nagy párkapcsolati guru, de abban gondolom nem lesz vita, hogy ez fontos mérföldkő minden kapcsolatban, érthető tehát, hogy a srác aggodalommal tekint a nagy esemény felé, főleg annak a ténynek a tudatában, hogy a lány nem tartotta fontosnak, hogy megemlítse a fiú bőrszínét, pedig ahogy ezt Chris is mondja: "Azért ez nem elhanyagolható körülmény." Hoppá, figyelitek? Aszondta ő is, hogy körülmény, nem pedig... na jó, nem megyek bele. Ezzel a rövidke, és amúgy remekül megírt jelenettel élből sikerül aprócska feszültséget generálni a vásznon. Ide a törött sörösüveget, hogy az érzékenyebb nézője már itt leizzad, mert a film nem átall egy letagadott, de létező problémára rávilágítani, mégpedig olyan módon, hogy az pacsit érdemel. A lány nem mondja el, hogy a fiúja fekete, sőt, konkrétan elhallgatja, mert nem akar feszültséget gerjeszteni... és ezzel pont azt sikerül elérnie, hogy a fiúban feszültséget gerjeszt. Bravó! Pedig mennyi kellemetlenségtől meg lehetne kímélni mindenkit, ha ezt az amúgy tényleg nem fontos apróságot csak úgy elcsicseregnénk a telefonban, hogy "Megértő, kedves, jól fizető melója van, bénázás nélkül kicseréli a villanykörtét, és feka." És kész, és aztán áttérhetünk arra, hogy mikor jövünk, mennyi időre maradunk, mikorra tervezzük az esküvőt és hány gyereket csinálunk a jövőben, meg ilyenek. De nem, helyette megy a mismásolás és a sumákolás. Gratulálok. Mi ez, ha nem egy fricska a polkorrektség híveinek orra alá?
És ez csupán a kezdet, mert a továbbiak biztos táptalaját nyújtják majd a további, rassz-alapú feszültségteremtésnek, mégpedig úgy, hogy a film egy pillanatra sem kezd el Tarantino-i babérokra törni (az "n-betűs" szó konkrétan egyszer se hangzik el benne). És még csak azt sem mondhatjuk, hogy történne bármilyen rasszista beütésű momentum, mégis, jelenetről jelenetre egyre komolyabb és égetőbb meggyőződésünk lesz arról, hogy bakker, itt valami nagyon nem stimmel, és ez az idilli hely nagyon nem fekáknak való vidék. Élből a film azzal nyit, hogy egy fekete srác bandukol egy találkozóra egy (vélhetően) fehérek lakta környéken, aztán horror-thrillerbe illő módon elrabolják. Ez úgy hangzik, mint egy szokásos szituáció? A szokásos az lenne, ha úgy kezdődne, hogy "egy gyanús feka csávó ólálkodik a békés kertvárosban...", közben meg lószart. Mi ez, ha nem egy fricska a rasszisták orra alá?
A film körülbelül harmincadik percére már olyasmik történnek, amelyek más filmekben a csúcspontok, és a Tűnj el! konkrétan játszi könnyedséggel és nemtörődömséggel dobálja őket az arcunkba, és komolyan mondom, úgy belém fagyasztotta a szart, mint még egy horror vagy thriller sem soha. Pedig én egy fehér csávó vagyok, nekem aztán végképp nem kell aggódnom, nem úgy, mint Chris-nek, akit Daniel Kaluuya megdöbbentően érett és rétegelt alakítással kelt életre (ami még úgy sem semmi teljesítmény, hogy a forgatókönyv bőven a segítségére van). Bevallom, elsőre nem kedveltem meg a srácot, tipikus zsákmányállatnak tűnt, akit majd az írók kedvükre ráncigálhatnak egyik kellemetlen helyzetből a másik életveszélyes helyzetbe, mint például a Texasi Láncfűrészes filmekben a főszereplő bulát, hogy aztán a totális ötlettelenség és logikátlanságok oltárán feláldozva a nézői azonosulást, hol indkolatlanul megússzon egy helyzetet, hol indokolatlanul saját magát sodorhassa veszélybe, hogy a film a lehető legolcsóbb eszközökkel szórakoztathassa a jobb sorsra érdemes nézőt... de a francokat! Chris csupán addig zsákmányállat, amíg nem érti a helyzetet, de amint teljes bizonyossággal rájön, hogy mennyire gond van (bár a gondot sem ő, sem a néző nem tudja egyértelműen megnevezni), azonnal úgy dönt, hogy: "Na, most van spuri!" És még amikor elkapják, se balfaszkodik, hanem alkalmazkodik, agyal, és minden erejével ellenáll, és még aprócska karakterfejlődésre is futja. Nem semmi. A mellékszerepekben felbukkanó színészek is kitesznek magukért, mégpedik derekasan. Catherine Keener és Bradley Whitford kerek perec zseniálisak szerepeikben, és erről többet nem is mondanék/nák, mert spoileres, de a többiek is remekelnek. Egy-két kivételtől eltekintve. A kötelező, feszültségoldó, vicces dagi sidekick Rod (Lil Rel Howery... ez miféle név?!) hol az agyamra ment, hol kevésbé, és a legjobb dolog, amit el tudok mondani róla, az az, hogy nem akartam minden felbukkanása után holtan látni. A barátnőt alakító Allison Williams-ről viszont már nem vagyok ekkora véleménnyel sem. Nem biztos, hogy a csaj színészi képességei a ludasak, fenntartom, lehet hogy a forgatókönyv állította lehetetlen kihívás elé, de (és itt most aprócska, vagy nem aprócska SPOILER), kötődik hozzá egy fordulat, amelytől datálva karaktere akkora szintű és annyira hiteltelennek ható változáson megy át, hogy azt képtelen vagyok lenyelni. A film feléig egy földreszállt, antirasszista angyal, a második felében meg maga a hófehér ördög. Ez olyan szintű pálfordulás, ami legfeljebb egy rajzfilmben fordulhatna elő. (SPOILER VÉGE!!!) Mindent egybevetve a színészgárda több, mint meggyőző.
A film horror, mert félelmetes, és időről időre nem kevés adrenalin löketet ad, mégsem úgy épül fel, mint egy szokásos horror, mert amint elkezdhetné, a forgatókönyv random thriller-műfajra vált, és komolyan mondom, zseniálisan teszi. A film minden második, de inkább minden egyes jelenete meglep minket valami fordulattal vagy váratlan eseménnyel, és ezek skálája az apróságtól az elefántig terjed. És teszi ezt úgy, hogy egy nyomorult pillanat nem sok, annyira sem zavar össze minket. Aztán a már említett harmincadik vagy negyvenedik percnél a film úgy elszabadul, hogy a félelemtől esélyünk sem lesz agyalni azon, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok, fehérek vagyunk-e, vagy feketék, Martin Luther King-nek volt-e igaza, vagy Malcolm X-nek.
Hogy mik ezek a fordulatok, arról nem értekeznék, egyrészt mert brutál nagy spoiler lenne, másrészt mert így is bő lére eresztettem a szót, még arra sem vagyok hajlandó, hogy azt egyértelműsítsem, miféle veszély leselkedik főhősünkre (ha már itt tartunk, a trailer nem olyan jó fej, mint én, mert elég sok mindent lelő a filmből, szóval azt lehetőleg mellőzzétek). Legyen elég annyi, hogy a forgatókönyv zseniális. Az operatőri munka kifogástalan, helyenként párját ritkítja, a zeneválasztásra pedig szintúgy nincs panasz, sőt.
Egy szó mint száz, a Tűnj el! egy kivételes, politikailag nem részre hajló, a rasszizmusra mint jelenségre intelligensen és eredetien reflektáló, páratlanul megírt, feszült, zsigerekig ható alkotás lett fantasztikus, de legalábbis korrekt (de gyűlölöm ezt a szót...) alakításokkal, és úgy sikerült a frászt hoznia rám, hogy ebben a filmben én konkrétan csak veszélyforrás lehetnék. Mi ez, ha nem bravúr? |
Penguin 04 összes hozzászólása |
