Kikujiro. Takeshi Kitano. Egy kedves, bájos, nevettető, ám olykor borongós, szomorú hangulatú alkotás és egy nagyszerű színész (rendező és forgatókönyvíró) kell ahhoz, hogy egy érzelmekben bővelkedő film által legyünk gazdagabbak. A mű elfeledteti azokat az amerikai giccsparádékat, melyekben az akcióhős szerepekből megismert színészekből vicces, komikus alakot formálnak, mindezt hihetetlenül gyenge és fantáziátlan történettel, bugyuta és fárasztó poénokkal (persze, ízlés kérdése, kinek mi) tálalnak. Úgy érzem, ez a japánoknak jobban megy, mint Hollywoodnak. Ebben a filmben legalább is határozottan. A Kikujiro Nyara egy nagyszerű road movie (ez így eléggé amerikásan hangzik), azaz egy szórakoztató utazás, melyben derűs és lehangoló események váltakozása adja meg a film alaphangulatát, melyhez csodálatos zenei aláfestést kapunk. Ez a történet nem a mesék birodalmába kalauzol el bennünket, hanem abba a közönyös, egykedvű világba, melyben két ember, egy gyermek és egy (gyermeklelkű) felnőtt barátsága által juthatunk el oda, ahonnan az út már nem vezet tovább, mégis új utakat hoz létre. Ezért lesz ez a valójában szomorú és szívszorító utazás felemelő, vidám hangulatú egyaránt a külső körülmények ellenére is. Ehhez persze kellett egy gengszter, jakuza szerepeiről ismert színész karakter, mely azonkívül, hogy szórakoztató, nevettető, a pókerarcról valódi, nem a kamerák által megkívánt sablonokat olvashatunk le, hanem valódi érzéseket annak ellenére is, ha csak egy tekintet, egy szemmozgás árulkodik azokról. Az állítólag zenei nem hozzáértésről árulkodó fórumozóval egyetértve számomra is tetszetősek az ismétlődő zenei motívumok vissza-visszatérései más hangszereléssel (egy ismertebb filmzenét említenék példaként, a Requiem egy álomért című alkotás zenéjét, melyben szintén fellelhetjük az ismétlődő sémákat más-más formában), ugyanis egy-egy fülbemászó dallam által rögtön eszünkbe jut a film és annak hangulata. A filmzene jelentősége nem csekély. Van, amikor zseniálisan illeszkednek a filmek történetének hangulatához, olykor viszont inkább csak töltelék vagy hatásvadász giccs. A Kikujiro Nyara azonban a filmzene által is emlékeket ébreszt a nézőben. A zenei aláfestés nagyszerűen illeszkedik a történet érzésvilágához. A jelentekről röviden csak annyit, hogy az autós jelenet számomra is emlékezetes és persze ott van a buszmegállós (beszabehu) vagy a medencés szitu, de inkább nem sorolom fel, mik tették szórakoztatóvá, nevettetővé ezt a filmet, mint ahogyan azt sem, melyek voltak azok a pillanatok, amikor a film könnyeket csalt a néző arcára. Ezt az alkotást mindenképp feliratosan ajánlanám. Sosem szerettem, sőt, kimondottan gyűlöltem például gyerekkoromban a japán stílusú anime filmekben, hogy japánul karattyoltak. A humort illetően azonban a hanghordozás lényeges, mivel másképp hangsúlyozza az elhangzott mondandót. Ezért sokkal jobban átjön és poénosabb, mosolyogtatóbb, mint szinkronizáltan. Nekem legalább is ez volt eddig a benyomásom a japán humort illetően. Amit végezetül még megemlítenék, az a társadalomkritika és persze néhány apró utalás a filmben, melyeket inkább a nézőre bíznék inkább, mint hogy le spoilerezzem. Példának csak egyet, amit talán könnyű megfejteni : amikor dinnyét lop a két motoros. Aki ismeri a rendező, forgatókönyvíró életútját, rögtön eszébe jut, mi az, amit az amúgy svindli, szélhámos karakter megemlít a filmben. A Kikujiro Nyara egy könnyed műfaj, bár besorolását illetően számomra mégis inkább filmdráma, mint mese vagy vígjáték. Zseniális filmalkotás elhagyott, elhagyatott, magányos lelkekről.
|
