Nana – Felnőtt shoujo helyett szappan
Véleményem szerint „Nana” a legjobb valóéletről szóló anime, ami ezidáig eljutott hozzánk. Teljesen a valóság talaján marad, úgy, hogy érdekes, életszerű karakterekkel vezeti végig egy együttes karriertörténetét, annak nehézségeivel és problematikájával együtt. Stílusa sok helyről merít: elődjétől a Paradise Kiss-től, a Sailor Moon 5. évadjáról, egy keveset a Death Note stílusából stb. De eddig talán ez a legkomolyabban vehető shoujo, azaz lányorientált manga-anime.
Az epizódláncolat a nyitódalt nem nézve is kettébontható. Az első 21 epizód (+ a 22. rész első fele) igazán remek. Az anime maga is egy “BlaSt off” (=”kilövés”) tendenciáit hordozza magán. Az elején még megvan a lendület és az érdekfeszítő helyzetek. Ahogy a két Nana katalizátorként hat egymás életére, az a sorozat legnagyobb erénye. Erős benne a humor, de legtöbbször nem zavarba ejtő, mint anno a Sailor Moon-nál. A figurák tettei konzekvensek, a cselekménynek van irányultsága. Érdekes az alaphelyzet, vagyis ahogy a Black Stones karrierje második nekifutásra beindul, egy kívülálló esetlen ügyködése által segítve. A szereplők egymáshoz való viszonyulását is remekül árnyalják; a munkavállalás, a rezsi fizetése, a karrierépítés mind mind fajsúlyos kérdések. Érzelmi konfliktus is akad – Hachi és Shouji szakítása, Nana és Ren újraegyesülése –, de ez is haladó jellegű, kilyukad valahol, és alakítja a sorsukat.
Aztán a 22. résszel ez a lendület valahogy megtört. Az anime lényegét tömörítve 26 részt tett volna ki, ez tisztán kivehető az ezutániakból. A karakterek úgy viselkednek, mintha valami kóbor átok sújtaná őket, cselekvőkészségük jelentősen lelohad. A drámaiságot az apátiába hajló melankólia, az összefogás szellemét pedig a baráti ráhagyás sztereotípiája váltja fel. A fő érzelmi szál, a Takumi-Nobu-Hachi háromszög borzasztó elnyújtott. S miután a 28. részben végre eljutottunk a végkifejletig, a terhesség behozásával az egész önmaga tragikomédiájává válik. Nem érdekel, mivel magyarázza ezt az alkotó: életuntságból fekszünk le fűvel-fával, a nő rejtett luxuséhsége kielégítetlen… ez a latin telenovellák közkedvelt „csavarja”.
Legnagyobb csalódásom Komatsu Nana, alias Hachiko. Amit Yazawa az ő alakjával érzékeltet, az nem gyarlóság, nem jellempusztulás, hanem degeneráció. Kezdve, ahogy belesodródik Ichinose ágyába, folyamatosan kipárolog belőle az a bizakodó, segítőkész énje, amit Nana eredetileg “Hachi”-nak nevezett el. Korábban is kitűnt, hogy önző, szeszélyes, sőt néha éppolyan bőgőmasina, mint Tsukino Bunny. De a 34. részre szabályosan kölnis babává züllik, amikor régi–új vőlegénye közli Nanával a tényállást. Szobatársa, kiegészülése, testvérnél is közelebbi barátja csak valami reakciót várna tőle, erre ő? Jegesen félrenéz, meg se nyikkan, cinikusan a szája elé tartja a kendőjét. És a jelenet végén a szomszéd szobában hagyja, hogy Takumi megerőszakolja, és élvezi is. Nana füle hallatára! Nem a racionálist vagy a boldog véget hiányolom, hanem a minimális IQ–hányadost.
12. rész: “Hiszen most már teljes a banda. Nincs más dolguk, mint valóra váltani az álmaikat. Itt az ideje, hogy én is összeszedjem magam!”
34. rész: “N-na de Takumi, biztos hogy ez jó ötlet, a baba megsérülhet…” – Mikor eltörik az üvegpohár: “Nana!” “Hagyd, ne törődj vele.”
Maximilien Robespierre híres idézete jut erről eszembe:
“…Az érzékenység, amely feláldozza az ártatlanságot a bűnnek, kegyetlen érzékenység; barbár az a könyörület, amely eltűri a zsarnokságot…”
Most őszintén: ennyi tapasztalat után egy felnőtt munkavállaló ezt mutatja fel jellemre? De még nincs vége a félbolond díva mentális ámokfutásának: Miután hetekig boldogan fogadta el Nobu törődését, egy szó nélkül otthagyja (sírva persze); jópofizva él bezárva majd’ 2 hónapig egy kívülről elektronikusan nyitható szobában. Amikor kitör a botrány Ren és Nana miatt, segíteni akar Nanának, kitör Takumi mérgelődéséből, de mire eljut a kocsiajtóig, csak annyira futja tőle, hogy Junkónak a telefonba bőg és hisztizik! Végig arról győzködnek minket, hogy mekkora bűnbánat zajlik le a lányban, de ez tettekben sose nyilvánul meg. Ja, hogy a 40. rész végén az a graffitis-jelent…!
Mellesleg Saotome Junko is megéri a pénzét: egy szűklátókörű, fantáziaszegény pletykafészek, és őtőle vár mindig tanácsot Icihinose-asszonyság. Rokonlelkek, meg kell hagyni. A tévénézők becsapása zajlik itt: őtőle kell mindig tanácsot várni, de a végén kiderül, hogy majdnem mindegyik baromság volt: „ne magyarázkodj Shouji”, „mitől lenne jobb, ha tisztáznátok”, „ki kell tartanod a gyereked apja mellett”?! A Junko-bárja visszanézések már tényleg csak a ráadás ehhez.
Elcsépelt és hatásvadász lezárás a legutolsó rész, ahol Hachiko már a kislányával sétál. Kimonóban elegáns asszonyként, mint egy kirakatbábu. Mosolyog egy sort, és mikor elgondolkodik valamin: csak mered maga elé a semmibe. Nem tudom, miért megint a Sailor Moon-nal huzakodom elő, de anno annak a zárásakor éreztem hasonlóan erős hányingert. Hol van ez ahhoz képest, hogy Nana ököllel állt ki mellette Shouji lebukásakor? Vagy hogy Sachiko félelemtől reszketve odaállt elé, hogy inkább őt verje, és vissza se fog ütni?
A többiek? Nos, Reira a másik önsajnáltató celeb, de neki legalább konkrét oka van rá, hiszen önfenntartó, sokak által imádott énekesnő. Sem ő, sem Komatsu nem érdemlik meg a BlaSt csapatszellemű támogatását, képtelenek személyiségükben gyarapodni vagy fejlődni. Naoki folyton az ügyeletes hülyét játssza, Kyousuke pedig alig ér többet óriásszájú mennyasszonyánál. Ren higgadt jámborsága és Shin kíméletlen kritikus jelleme üdítő volt a sorozat átvészeléséhez, de a személyes kedvencem Yasu, aki toronymagasan a széria legkiforrottabb karaktere.
Nem érdekel, mi minden zajlik a mangában. Olyan sok elvarratlan szál marad az anime végén, amiből mégegy olyan hosszú anime kerekedhetne ki. Elvileg Takumi megcsalja majd Komatsut Reirával, amit ő persze lenyel, hiszen születik majd egy második gyerekük, a kis Ren. Miért nem látjuk, ahogy az ő „izgalmas” múltját kitálalja a média? Attól már elvileg kiugrasztaná a nyulat a bokorból, azaz Komatsut a jellemtelenségből.
Az még hagyjám, hogy sose látjuk Komatsut és Reirát személyesen találkozni. De hogy végződik a szerelmi szál Reira és Ookazaki Shin között?
Ki az ördög az a Stella??
Miért nem derül ki semmi Misato valódi nevéről vagy származásáról?
Hogyhogy Yasu nem derített ki semmit Nana anyjáról, mikor ennyit intézkedett utána?
A sorozat vége felé Ren és Nana többször céloznak rá, hogy a halálba is követik egymást. Minek rakták ezt bele, ha nem szerepelhet az animében Ren későbbi autóbalesete és halála?
És hogy jön Yuri és Miu ebbe a kusza kapcsolatrendszerbe?
Összegezve: A Nana első fele remek útikönyv a japán fiatalok életéről, a másik fele viszont egy szappanopera, animealakba bújtatva. Yazawa Hachija ugyanúgy járt, mint Tsukino Usagi vagy Higurashi Kagome: az írónő éppen azt a legkisebb, elemi problémamegoldó készséget faragta le belőlük, ami egy felnőtt ember szimpátiáját generálná. Márcsak azt remélem, hogy egy napon Satsuki úgy szembesítse hibáival az anyját, hogy ne egy mentálisan sérülteknek fenntartott intézetben kössön ki, vagy ne akarjon mindjárt öngyilkosságba menekülni. 5/10-et adok rá.
|
