Babs, itt a te sztorid:
Esett az eső, amikor a kocsi elérte az Evergreen határát jelző táblát. A hűvös, késő tavaszi cseppek látszólag illettek Jensen hangulatához. Különös borzongás futott végig a testén, és egy pillanatig mintha egy nő zokogását hallotta volna. Próbálta meggyőzni magát, hogy csak a vihar zaja, miközben megdörzsölte a halántékát.
Huszonkilenc éves volt, sikeres színész, aki eljutott arra a szintre, hogy szabadon válogasson a felajánlott szerepek közül. Ennek ellenére a sors furcsa fintorának vélte, hogy meg tud élni abból, amit szeret csinálni. Arca férfias vonásokkal volt megáldva, a szája határozott vonalú és érzéki formájú, a szeme barnászöld. A szemöldöke szépen ívelő, világosbarna haját mindig gondosan vágatta. Nők tucatjai bármit megadtak volna, hogy akárcsak egyetlen randira elmehessenek vele. Bár már hónapok teltek el az utolsó kalandja óta, mégsem vágyott női társaságra. Talán ez is a stressz mellékhatása, ahogy a többi tünet. Néhány hete kivizsgáltatta magát, de az álmairól nem beszélt az orvosnak. Azokról az álmokról, amelyek mérföldekre csalogatták az otthonától. Égbe törő hegycsúcsokról, boszorkányokról, csatalovakról, és egy lobogó hajú nőről, aki dallamos hangon beszélt. Azért jött Evergreenbe, hogy magába szívja a kisváros nyugodt atmoszféráját, és bebizonyítsa, ő sem más, csak egy közönséges ember, aki kissé túlhajszolta magát. Ha pedig szükségesnek látja, bevesz néhányat abból a tablettából, amit az orvosa írt fel, hogy jól aludjon.
Viharos hegyi úton hajtott, a szél üvöltve tombolt. A szélvédőt eső verte, a föld felett köd hömpölygött. Nem igazán lehetett meleg fogadtatásnak nevezni, Jensen mégis otthon érezte magát. Mintha várná valami vagy valaki. Erre a gondolatra elnevette magát. Biztos csak a hely varázsa, és a várakozás izgalma, hogy jobban megismerheti a helyet az álmaiból.
A romos erőd akkor bukkant fel a szeme előtt, amikor bevett egy enyhe kanyart. A torony csaknem teljesen épségben maradt, de néhány fal leomlott, és ettől olyan látványt nyújtott, mint egy sok csatát megjárt, ezernyi sebet szerzett vén harcos. A szétdőlt kövek ellenére a magas szirten álló rom még így is dacosan hirdette az erejét.
A dühöngő égből villám csapott alá, fehér fénye mindent beragyogott. Jensen szíve hevesebben kezdett dobogni, erősen megszorította a kormánykereket. Befordult az erődhöz vezető keskeny útra, ami alig volt több egy keréknyomnál. Önmagának azzal indokolta ezt a váratlan döntést, hogy mindenképpen szeretne szétnézni ezen a csodálatos helyen. Egy gyors kitérő, mindössze pár percig, és utána folytatja az útját a megálmodott szállás felé. Az sem érdekelte, hogy az egész ország tele van hasonló építményekkel, neki éppen ez kellett. Olyan elszántan törtetett a rom felé, hogy csak akkor vette észre az aprócska házat, amikor már csaknem beleütközött. Ahogy jobban megszemlélte, annyira elbűvölőnek találta a kunyhót, hogy elmosolyodott, noha ennek nem volt tudatában.
A falakat fehérre, a zsalugátereket halványkékre festették, körös-körül vadvirágok pompáztak, mintha csak két gondos kéz ültette volna őket. A kőkéményből füst bodorodott az ég felé, a tornácon egy éjfekete macska szundikált a hintaszék mellett. Valaki itt építette fel az otthonát, és szemmel láthatóan figyelmesen gondozza.
Hirtelen a semmiből megjelent egy lány. Ott állt a zuhogó esőben, a köd körüllengte az alakját. A haja nedves tincsekben omlott a vállára, az arcát mintha elefántcsontból faragta volna ki egy szobrászművész. Lágy ajkai remegve húzódtak üdvözlő mosolyra, szemeiben viharos érzelmek tükröződtek.
- Tudtam, hogy eljössz – indult futva Jensen felé, és ahogy odaért, szenvedélyesen megcsókolta.
Egy pillanatnyi vakító, perzselő élvezet, egy leheletnyi sötét, ősi vágy. Jensen teste úgy szívta magába a lány ízét, mint a bőre az esőt. Tehetetlenül állt, nem tudott semmit se csinálni, csak elfogadta a csókot. Karok fogták bilincsbe a nyakát, egy formás női test feszült meghitten a testének, és átázott ingén keresztül a csontjáig sugárzott a szenvedély tüze. A lány vad csókja versenyre kelt a fejük fölött tomboló viharral.
Az egész helyzet rémítően ismerősnek tűnt. Jensen az ismeretlen teremtés vállára tette a kezét, és egy ideig azon gondolkodott, hogy eltolja-e magától, vagy inkább közelebb húzza. Végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy hátrált egy lépést.
A lány gyönyörű volt, izgató, csak úgy sugárzott belőle az érzékiség, és neki minden erejét össze kellett szednie, hogy meggyőzze magát, ez csak egy idegen. Azzal az eltökélt szándékkal távolodott még egy lépésnyit, hogy átveszi az irányítást.
- Nos, ez tényleg egy barátságos, vendégszerető vidék…
Látta, hogy a lány szeme csalódottan megvillan. Azt viszont nem tudhatta, milyen mély ez a csalódás.
- Igen, valóban az – válaszolta a dallamos hang – Üdvözöllek Fort Dreamerben.
Jensen a rom felé pillantott.
- Így hívják?
- Igen, ez a neve. De ne álldogálj itt, inkább gyere be, és ülj le a tűz mellé. Főzök egy teát.
- Nem is ismersz.
- Ma igencsak hidegen fúj a szél, és te átáztál – magyarázta a lány – Nekem ennyi elég, hogy felajánljak egy széket a kandallómnál. Ha már idáig eljutottál, nem lépnél be az otthonomba, Jensen Ackles, és nem melegednél meg a tűzhelyem mellett?
A férfi hátrasimította ázott haját, és úgy érezte, a csontjai is remegnek.
- Honnan tudod a nevemet? Nem úgy nézel ki, mint egy filmrajongó.
- Ugyanonnan, ahonnan te is tudtad, hogy ide kell jönnöd – emelte fel a lány a tornácról a macskát, és megsimogatta selymes fejét – Friss áfonyás süteményt sütöttem ma reggel, és gondolom éhes vagy.
Megfordult, és belépett a ház ajtaján, Jensenre hagyva a döntést, hogy követi-e, vagy sem. A férfi lényének egy része legszívesebben visszaült volna a kocsiba, hogy úgy elhajtson, mintha sohasem járt volna itt. Ennek ellenére követte az ismeretlent.
|