A történet fikció abban az értelemben is, hogy nincsenek konkrét helyszínek, események vagyis általánosít, ami nem lenne baj, de mégis eléggé egysíkú és felszínes képet vetít elénk Afrikáról. Sajnos azonban a látottak részben valóságosak annak ellenére is, hogy tagadhatatlanul nyugati szemmel láttatja az ott élők nyomorúságos életét. Tanmese, mely a legáltalánosabb példákkal szemléltet, a vízhiánnyal, nélkülözéssel, a vallási, kulturális különbségekkel és persze a politikával, azaz, a számunkra megszokott társadalmi renddel szembeni káosszal, mely fegyveres katonák, gerillák, útonállók képében jelentenek veszélyt az ott élő civilekre. A szokásos recept, ami persze elgondolkodtató is, hiszen a huszonegyedik században családoknak kell a vízhiány miatt elhagyni otthonukat az életük kockáztatása árán is, bár számomra rögtön feltűnt, hogy patyolat tiszta ruhákban flangáltak, aminek persze az lehetett az oka, hogy mosógépük forrólevegős technológiával működött víz helyett vagy talán annyi vizük mégis csak volt az aszály ellenére is, legfeljebb az uszoda üzemeltetéséhez nem volt elegendő és ezért inkább nekivágtak a veszélyes útnak, hogy kutat találjanak. A táncjelenet szintén mosolyogtató volt, amikor egy kisfiú dob és tapskísérettel szórakoztatta a jelenlévőket. Miközben vödröt vagy bádogdobozt ütött, komplex taps és dobritmus hallatszott, mely szintén ráerősített, hogy hitelesebbnek tűnjön az átlag afrikai sivatagos területek nomádjainak élete. A rossz fiúk arcáról egyből leolvasható volt, hogy kifejezetten nem jó szándékot takarnak (mint a Rowan Atkinson paródiában, amikor a gonosz király a foga fehérjét mutogatja) és törvényszerű, hogy akinek fegyver van a kezében, azt már csak gonosz szándékok vezérelhetik. Volt néhány erős, megrázó jelenet a filmben és unalmasnak sem mondható. Ha elvonatkoztatunk a sablonos dolgoktól, akkor egy érzelmi szálakon keresztüli hatásvadász, empatikus eurowoodi filmmel lehetünk gazdagabbak. Nem rossz, de ennél azért komolyabbra számítottam.
|