Az ember rejtett érzéseit képes beindítani ez a film. Éppen azon idegeskedtem, hogy mennyire lassú a net, de a filmet megtekintve, eltörpül az én problémám Gabyé mellett.
1947-ben született Gaby, második gyermek a családban, bátyja egészséges. A film Gaby tinédzserkorát dolgozza fel, de kapunk képet arról is, hogy felnőttként hogyan sikerült helyt állnia az életben.
A színészek egytől-egyig hitelesek, Rachel Chaggal zseniális volt, megérdemelte volna a Golden Globe díjat. Norma Aleandro is kaphatott volna valamit, mert ő is nagyon jól játszott.
Tony Goldwynt én a Ghostban láttam eddig és kellemes érzés volt megint látni, sajnálom, hogy nem kapott több időt kibontakozni.
A film szerintem több olyan gondolatot is képes a nézőben ébreszteni, amin később el lehet töprengeni. Gaby nem tud mozogni, kivéve a bal lábát, és a fejét képes még mozgatni, de időnként az is inkább reflexekre hasonlít, nem tudatos mozgatásra. Kommunikálni sem képes olyan értelemben, mint az egészséges emberek. Egy ilyen helyzetben a környezet reakciója tényleg nagyon fontos. És itt meg is állnék. Florencia gondozta, etette, öltöztette, kísérte el az iskolába. A filmben is felmerül a kérdés, hogy miért nem az anya csinálta? Semmiképp nem volt az anya sem rideg és csak jót akart a lányának, de mégis az volt az érzésem, hogy az igazán nehéz feladatokat, mondhatjuk úgy, hogy a lényeget a dadus látta el és ezáltal érzelmileg is leginkább hozzá kötődött. Felfigyeltem arra is az ominózus vacsoránál, hogy amikor Florencia elment Gaby mellől, és a lány valamit mondani akart, hiába mutatta a táblán, az anya (aki mellette ült) nem figyelt, mert egyszerűen nem volt hozzá szokva ahhoz, hogy az egyik szemét rajta tartsa, míg a dadus erre képes volt.
Gaby szemszögéből is próbáltam megközelíteni a témát. Ő ugyanis teljesen ép gondolatokkal és érzelmekkel rendelkezik, ugyanolyan igényei vannak ilyen téren, mint akármelyik hasonló korabeli lánynak. Az a fajta tolerancia, amit a család részéről éreztem, nem gyakori. Tisztában voltak azzal, hogy mire vágyik Gaby és tudták valahol, hogy nem biztos az, hogy ez jól fog végződni, mégis hagyták, hogy saját korlátai között, de élje az életét, mert látták rajta, hogy boldog.
Az iskoláztatás problémája is felmerült a filmben, hová járjon Gaby? Speciális iskolába? Vagy integrálják? Nagyon erős jelent volt az, amikor Fernando felszólalt, miután megtudták, hogy a záró dolgozatok sikerültek. Ott kimondták az igazságot, ami ellen mindenki hadakozik, de valahol mégis sokan úgy gondolják, ahogy a fiú szájából elhangzik.
Egy életrajzi film tudja talán legsokoldalúbban tükrözni azt, hogy ilyen helyzetekben milyen problémák merülnek fel és ezt itt is jól kidolgozták.
Ami engem időnként kicsit megzavart az annyi volt, hogy Gaby korát valahogy kevésbé tudták érzékeltetni, és bár kiírták, hogy melyik évben járunk, egy idő után elfelejtettem, de annyira magával ragadott a történet, hogy ez egy nagyon apró hiba.
Gaby érzéseinek kimutatása nagyon szépen megfogalmazott mondatok keretében történik, ez csak hozzáad a film értékéhez, hiszen ő különleges lány, különleges élettel, különleges adottságokkal és különleges gondolatokkal.
Amire felfigyeltem és előtte soha nem jutott eszembe, az a feszültséglevezetés problémája egy olyan helyzetben, mint amilyenben a főszereplő volt. Az emberek általában kiabálnak, sírnak, futnak, törnek, ütnek, ha felgyülemlik a feszültség bennük, de mi van akkor, ha az ember nem tud beszélni és a bal lábát kivéve mozogni sem?
Akik szeretik az elgondolkodtató történeteket, azoknak mindenképp ajánlom, hogy nézzék meg, mert ad egy adag "elmélkedni való anyagot", és tényleg nem unalmas film annak ellenére, hogy a főszereplő egy szót sem szól.

1. Johnydio (2012-06-29 13:10.49)

Határozottan tetszett a valóságos ábrázolás. Empatikus élményt nyújt, és tanítja a sérült emberek sajátos "nyelvezetét". Rachel Chagall rendkívül hitelesen alakítja Gaby karkterét.
Nem olyan szórakoztató film, mint az Életrevalók, de határozottan ajánlom.