Az első perctől az utolsóig élveztem a filmet. Nem azért, mert olyan hű de nagyon egyedi története lett volna. Korántsem.
(Sőt, a koncerttermi jelenetnél még enyhe déja vu-m is támadt az Apáca show 2. irányába, de mivel azt a limonádét is csípem, így nem volt miért felszisszenni.)
Szóval semmi, de semmi nagy eredetiség, és még azt is megkockáztatom, hogy aki nem viseltet különösebb szimpátiával a "vén" korosztály felé, az enyhén sziruposnak és minimum állott-nagymama szagúnak fogja érezni a filmet. Pedig ahogy a mi Aradszky Lacink is megénekelte annak idején: "nemcsak a húszéveseké a világ" és az örök fiatalság titka nem a plasztikai sebészek kezében, hanem abban rejlik, hogy bár a test nem képes ellenállni az idő rongálásának, a lélek és a szellem megteszi ezt. Bár nem tudom, melyik a rosszabb, mert annyi de annyi olyan ember van, aki nem tudja összehozni a testi korát a lelkivel, hogy azt nézni is rossz... Ilyenkor hangzik el az "ép testben épp, hogy élek", persze azt sem sokkal egyszerűbb, ha a hervadásnak induló házban épphogy szárba szökkenő lélek lakik...
Na de futtatom itt az eszmét, mint Mári néni a babot a kertben, aztán beszélhetek én annak, aki nem szereti az ágyútöltetet...
Kiszámítható történet ez kérem szépen, csodaszép és csodajó zenékkel, meg azzal a tudattal, hogy azért vannak még emberléptékű érzelmek ezen a földön. És igazából nem is történik semmi különös, legfeljebb csak annyi, hogy egy morgós vén medve a maga módján vesz búcsút az élete szerelmétől, aki nemcsak elviselte, de az összes mufurcságával egyetemben szerette is őt, egy hosszú életen át. Erről szól hát Marion dala, és ebben a mindig rohanó, soha oda nem figyelő, hideg-rideg, egymás útját olyan könnyen kiadó világban csak kívánni tudom mindenkinek, hogy találja meg a maga Arthurját vagy Marionját, aki az út végéig ott áll majd mellette. Az ilyesmi valószínűleg úgyis sokkal meredekebb vállalkozás, mint mondjuk megmászni a Csomolungmát...:)
|