A közéleti cinizmus (ahogy az "orránál fogva vezetés" szókapcsolat is) új értelmet nyert Martin Cahill lépésről másodpercre publikus magánéletével. A mániákusan önkéntes elefántember teljes mellszélességgel kiállt a kretén, minden élőt pusztító drogosok ellen, diabéteszes testét ennek ellenére szurkálhatta inzulininjekciókkal a sors fintorának kereszttüzében. A holyfieldi csibészek öntörvényű Messiását, Rodin 'Gondolkodó'-jának megelevenedett mását a harc élteti, s amíg ötletekben nincs hiány, s zokszó nélkül felsorakoznak mögötte – megállíthatatlan, mint Napóleon, utánozhatatlan, mint James Joyce, megfoghatatlan, mint a politikusok lelkiismerete. De hiába a gógyi, a Ku-Klux-Klan madárijesztői a golfpályán vagy a köztisztviselők flambírozott autója – módszere egy idő után kiismerhető, társai is egymás után dőlnek ki a sorból, mozgástere szűkül. Robin Hoodnak sétagalopp volt az élete hozzá képest, a sherwoodi erdőben nem kellett együtt élnie a nottinghami seriff, Guy of Gisbourne pribékjeivel. Megtörni, felőrölni a gránitot – igazán magasztos cél a törvényt védő(?) férgeknek. Gerinctelenség, görények, lepaktálás az IRA-val – ilyen "jófiúk" környezetében értelmüket veszítik a normalitásról, az erkölcsről alkotott fogalmaink, csak egy, a zakónkról lepöckölendő hajszál marad az emberi természet és viselkedés társadalmi megítélése.
|