A zene mindenkié. Bár nem egyformán vagyunk muzikálisok, ahogy az életet sem ugyanakkora kanállal habzsoljuk, esszük kulturáltan, avagy piszkáljuk csak a metaforikus vájlingban.
Fellini fiktív dokumentumfilmjében egy próbateremmé átalakított XIII. századi kápolnában gyülekeznek a tévé kereszttüzébe kerülő zenekar tagjai. Különböző sorsok gardróbjaiba teszünk villámlátogatásokat: míg az egyik hangász a hegedűjének hálás, hogy megtalálta a helyét az életben, addig egy fafúvós társa épp a szellemi leépülés szimbólumának tartja az eszközét. Akad, aki el sem tud képzelni egy olyan otthont, ahol nincs valamelyik sarokba betámasztva egy hárfa, pedig az ő agya nem is kaphatott huzatot a kaliforniai fuvolázástól. Úgy fest, ha a szereplőket hallgatjuk, minden zeneszerszám útlevél egy másik dimenzióba – elsősorban alvajárók és hiperszenzitívek számára.
A pozan a kihalt tengerpartra úsztatja a hallgatóságát; angyalok és bohócok szólaltatnak meg harsonákat; a zongora császári udvarok és légyottok elegáns díszlete; az emberi szervek és a hangszerek közötti párhuzamok elemzésében is elmélyülhetünk a prímhegedűtől a klarinétig; és képzeletbeli gyerekhad képződik lelki szemeink előtt a jó kedélyű, belevaló ütősök szekciójában. Csak a basszustuba nyel szögvasat magánycsípte bánatában.
Lufi durran, whisky-korty pereg, a meccsek állásáról tudósít a rádió. Hihetnénk, hogy igazán felemelő érzés lehet e csapat tagságához tartozni, kik Stan és Pan belépőjét improvizálják hölgytársuk bevonulásakor, Toscanini személyes gratulációját is akad, aki begyűjti, és még Fellini 15 évvel korábbi munkája is beszédtéma. Azt, hogy mindegyőnk viselkedése nevetséges valaki más szemében, lehet – látjuk – szelíden, derűsen is tudomásul venni, meg fel is húzhatjuk rajta az orrunkat, amikor alá dörgölik. (Nyilván az sem mindegy, mennyire bántó szándékkal teszik.)
Csakhogy első benyomásunkkal ellentétben nem örömzene születik e falak között. A dallamok s ütemek kicsiholása az elhivatottság bűvköréből áttevődött a napi robot territóriumába. A szakszervezet védi a muzsikosok érdekeit, akár a sofőrökét vagy a hentesekét, még ha meglehetősen sajátosan is, de a bizalminak köszönhetően nincsenek úgy kiszolgáltatva, mint korábban voltak, amikor még imádtak pitizni. A fenoménnek, az előző karmesternek. Mert ez a jelenlegi német ajkú nyikhaj folyton ordítozik, s túl sokat követel. A pódiumon álló meg csupa istentagadót érzékel „hívei” soraiban, művésziszikra-mentes mesterembereket. Ahogy a jégvödörben türelmesen várakozó pezsgős palack jégkockák társasága híján mindössze a formájában, tartalmában azonban annál kevésbé közelíti meg a tőle elvárt ideált. Alkotni felfokozott érzelmi állapotban tanácsos, rutinszerűen ledarálni kétes értékű, fejben más felhőkön ugrándozva, púpnak tekintve a partitúrára leírtak hallhatóvá varázslását pedig értelmetlen tevékenység.
A nézeteltérést az évezredek óta bevált módszerrel, lázadással oldják meg feleink. A fény–árnyék hatások Nero antikká égő városát idézik fel, a tömeg takarásából tomboló skandálás, valamint az extra érzékenységet sutba vágó erőszak pedig az őskáoszt. Eperfa deszkákból idolt emel az őrjöngő zenészsereg a dirigens pótlására, de a zabolátlan indulatok túlcsordulása miatt már ez az elképzelés is csak porhintés, nem megoldás több hangadó szemében…
A harsány, önigazoló felfuvalkodottságból természetesen csak egy tragédia képes kijózanítani jó zenészeinket. S a türelmes, emberi hang, mely újra összekovácsolja, az őrületből kivezető ösvényre tereli a gárdát.
(Emberit írtam…?
Utóvégre a diktátorok is csak emberek.)

4. Lifeisamovie (2020-04-27 09:30.05)

Elimportáltátok a dvd borítót :)

3. Lilllllibulllli (2019-04-26 12:27.19)

A film első fele elég fellinis, a groteszk figurák és életválságok, aztán a "szünet után" elszabaduló pokol és társadalomkritika már szokatlanabb. Persze ekkoriban errefelé ment az olasz film. Ha nem is tartozik a mester legjobbjai közé, egy poénnak jó.

2. Kobak bácsi (2016-08-22 19:37.01)

Szerintem nem így volt.

1. Arturo professzor (2016-08-22 19:36.07)

Magyar tv-prömier:1991.ápr.19.