Az első 10 percben már párommal fetrengtünk az unalomtól. 20 perc után már beletekertünk, aztán kikapcsoltuk. Ez a film valami botrány szar. Nem is értem minek készült el. Ja bocs de tudom. Mert kellett egy Óz verzió, amiben kizárólag feketék szerepelnek. Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok rasszista egy kicsit sem és a Top 10 kedvenc színészem fele fekete bőrű...

1. Törölt felhasználó (2017-04-29 23:22.42)

Sidney Lumetet tévedésből választhatták a rendezői posztra. Ez nem az ő műfaja. Az egész film úgy néz ki, mintha a 3.-4.-5. kamera nyersanyagait ellopták volna, és a maradékól kényszerült volna a stáb összevágni valami használhatót. Egy musical-filmben, főleg, ha fekete zenére épül, elfogadhatatlan, hogy tíz másodpercig egyetlen nagytotált mutatnak egy (egy????) dinamikus funky-számnál. Még a hetvenes években is!
1975-ben, három évvel a Wiz előtt Ken Russell megmutatta a Tommyban, hogy Hollywoodhoz mérve közepes költségvetésből hogyan kéne megoldani egy zenére épülő filmet. Ironikusan. Minden egyes szót vagy alátámasztva, vagy kiforgatva, de valamilyen szerzői attitűdöt felmutatva.
Mint film, borzasztóan középszer alatti,

Joel Schumacher forgatókönyvíróként annál inkább remekelt. Ennyi fekete-sztereotipikus baromságot konstruktívan ábrázolni nagy feladat lehetett. A varjak, a régi Looney Tunes rajzfilmek sztereotipikus gengszterei és a vad motoros majmok felszabadulnak; a metróaluljáró oszlopai és kukái visszatámadnak, akár egy Doctor Who-epizódban; a Manhattan hídon át vezet a sárga köves út (a legmaradandóbb dalbetét kíséretében); a feldolgozóüzem munkásai ledobják a gönceiket, hogy egy szexi, de közelikben sajnos alig mutatott koreográfiában váljanak szabaddá... Vannak jó pillanatai, viszont fájdalmasan teátrális marad.

Michael Jackson kiváló nyakigláb naiv Szalmaember, Diana Ross szimplán jó Dorothy. Richard Pryor szegény viszont annyira felesleges, mint a Superman III.-ban.

A zenei anyaga fergeteges. Minden 70-es évekbeli fekete zenét kedvelőnek ajánlom. A közhiedelemmel ellentétben nem csak az "Ease on down the Road" kiváló. Az egész album egy életigenlő lelki masszázs, főleg, ha a lejátszó beállításaiban kiemeled a basszust.