Ismét egy, a könyökünk mélyéig ismert, hamisítatlan Ken Loach-i miliőbe csöppenünk, ha vállaljuk a fenti címhez társuló nézői létformát. Egy csetlő-botló, univerzálisan kiszolgáltatott apa erőtlen próbálkozásait sasolhatjuk. Csórikám még csak nem is egy rendszernek van kiszolgáltatva, vagy egy(-két) hatalmaskodó rosszakarónak, kapzsi maharadzsának, panelneppernek. A kiszolgáltatottság a vérében delel. Alapvető jellemvonása. Ki van szolgáltatva. Pont. Önnön szerencsétlenségének, hogy bármily jó szándékkal halad is a… a jó szándékúaknak jó szándékkal kikövezett úton, akkor sem sikerül 1-ről a 2-re evickélnie. Pedig milyen szivárványos reményekkel vágott neki a sárga kövesnek annak idején – saját fejlesztésű vitorlásával… S mind a mai napig annyit tud csak felmutatni, hogy a ripityára tört, kilóra eladott tőkesúlyból fizet (egyelőre) egy albérletnek csúfolt kuckót.
A ’Kőzápor’-hoz vagy a ’Nevem Joe’-hoz képest az zavart némiképp, hogy a fókuszba került família háromnegyedének mintha megszaladt volna a keze a fejfásító szemcsepp használatakor. Míg korábbi filmjeiben Loach szinte mindig koherensen fenntartotta a polipkarú problémaegyüttes alattomos jelenlétét, a ’Sajnáljuk, nem találtuk otthon’ rendezésekor egy-két ötletért mintha a rétestészta-tévésorozatok irányába kacsintgatott volna át, hogy ne üljön le a cselekmény.
Ennek ellenére is figyelemre érdemes kórkép, ami a filmkockákon zajlik; az anti-epilógus pedig egyenesen zseniális. Tarr Béla szerintem messze vágtat torinói lován, amint szembesül vele, hogy így is lehet. Például.
|