OStobatuk: Mindenki megvan
Mintha kitépnének egy darabot a világból. Mi lesz majd velünk, ha egyszer ez az ember végleg itthagy minket, hogy elfoglalja méltó helyét odafent, legendás társai körében?
Robert De Niro. Korunk egyik legszimpatikusabb, és igen, a legnagyobbak közt említhető színésze. Egyszerűen árad belőle valami, mely szinte megmagyarázhatatlan. Egyéni stílusa, gesztusainak tárháza szinte önmagukban garantálják a minőségi szórakozást, eltekintve néhány kései mozijától, de egy efféle karrieren még ez a pár melléfogás sem képes látható karcot ejteni. Hogy miért, felesleges taglalnom, helyette itt ez a film a semmiből, minimális reklámmal, ragyogó szereposztással, és még valamivel, amit Hollywood mostanság egyre ritkábban képes a néző elé tárni, úgy hívják: szív.
Először valamiért azt gondoltam, egy újabb De Niro-s családi marhasággal lesz dolgom, amitől bevallom, kifutok a világból. A rokonságra ütök szériát nem nekem találták ki, de most nem is erről van szó, hanem valami teljesen másról. Valamiről, amire sajnos elég ritkán akad példa, egy film, mely az ember lelkének mélyéig hatol, szinte kifacsar, s mindezt teszi olyan természetességgel, hogy az szinte már jólesik.
Szeretem a minimalista mozikat, letisztult, kevés számú eszközeinek hála könnyen magukkal ragadnak, egyedül néhány jó színészre és egy átélhető sztorira van még szükség. Nos, itt mindkettő megtalálható. A történet hétköznapian egyszerű, és pontosan emiatt működik igazán. Adott Frank, egy férfi, igen, mert bár bőven nagypapa korú, attól még talpig férfi, özvegy, nemrég elhunyt feleségét gyászolja, próbál új örömöt lelni hátralévő életében. Mivel otthon nem találja helyét, s felnőtt gyermekei is mind lemondták a hétvégi találkozót, felkerekedik, s elhatározza, egyenként látogatja meg őket. Egy doboz gyógyszerrel és hű kerekes bőröndjével vág neki az útnak, mely út jóval többet jelent annál, mint azt először képzelnénk. Valóságos öröm nézni, ahogy De Niro figurája útra kel, idegeneket szólít meg vonaton, csak hogy beszéljenek pár szót, elgondoltam, sokszor a velünk szemben ülővel igyekszünk mindenféle kapcsolatot kerülni, ha ne adj isten, találkozna tekintetünk, juj, azonnal másfelé nézünk, ki tudja miért. Frank ezzel szemben keresi a kontaktust, büszkén mesél élete művéről, a telefonkábelek végtelen soráról, s ahogy a mellette ülő öregasszony időnként közbeszól, valóban bájos jelenet.
Frank lassacskán haladva látogatja végig gyermekeit, betoppan pár napra életükbe, mely nem is annyira idilli, ahogy azt ő maga elképzelte, vagyis ahogy mindazt tudni vélte. Finoman, szó nélkül olvas az árulkodó jelekből, nem tesz szóvá semmit, nem vádaskodni, veszekedni jött, valami egészen más vezérelte. De Niro bölcs félmosolya, átható tekintete mintha azt sugallná: látom, nem akarod elmondani, valami nincs rendben. Nagypapás alakja valósággal felduzzasztja lelkiismereted, elmélázol saját családi kötelékeiden, be nem vallott dolgaidon, amikről jórészt az ősök miatt nem szóltál, nem akartad cserbenhagyni, megbántani őket, s inkább hallgattál, olykor talán túl sokáig is. De hiába, ők bizony mindig mindenen átlátnak, életed nyitott könyv előttük, s ha meg is próbálod leplezni gondjaid, egyetlen pillantással döntik le fedezéked, mindezt nem ellened, érted teszik, hisz mi lehetne számukra fontosabb gyermekeik boldogságánál. Idővel David-ről, az ígéretes művészről is kiderül, nem a tervezett szerint alakult sora, olyan dolgokba keveredett, melytől minden szülő retteg, inkább bírkózna oroszlánokkal, minthogy gyermeke drogokhoz nyúljon. Az ostoba, önként történő pusztítása testnek és elmének, talán a legszörnyűbb "büntetés" egy szülőre, jelen esetben egy apára nézve. Gondosan, szeretetben felnevelt valakit, úgy tűnt jól alakul élete, erre értelmetlenül vész kárba egy ígéretes tehetség, de fenébe is a munkával, hát a gyermekéről van szó! Ahogy egy szintén sokak által kedvelt moziban mondja Theoden király: "szülőnek nem való gyermekét temetni". Mindez maradéktalanul köszön vissza Frank arcáról, ahogy a kórházi ágyon felfogja, mi is történt. És nem érti. Bizony nem érti, hogyan, mikor távolodott el fiától s gyermekeitől ennyire. Milyen átkos korlátok férkőztek közéjük, amik meggátolták, hogy olyan őszintén beszéljen velük, mint gyerekkorukban? Igazi válasz talán nem is létezik e kérdésre, a legjobb, amit mondhatunk: ilyen az ember. Felnövünk, munka, esetleg saját család vár ránk, mindennapi gondjaink tengerében hajlamosak vagyunk megfeledkezni egymásról. Elbeszélünk, elmegyünk egymás mellett, ahogy a vonat suhan a telefonpóznák mentén, ki nem mondott dolgaink akár éveken keresztül kísértenek, mert valahogy sosem volt erőnk szembenézni a dolgok valódi állásával. Pedig végül minden gondod eltörpülni látszik, ha tudod, hogy vannak emberek, akik bármit is tégy, melletted állnak, míg tehetik, segítenek mindenben, egyetlen dolgod van csupán, légy őszinte, ne zárd ki életedből azokat, kiktől magát az életet kaptad. Lehet, a haverok előtt manapság ciki, ha családi program következik hétvégén, idővel ők is belátják majd, mennyire igazad volt, mikor helyettük családod választottad.
A mellékszereplők is tisztességgel teszik a dolgukat, Sam Rockwell egyik személyes kedvencem, mindig öröm látnom, s itt van Barrymore kisasszony is, aki felett bár szintén járogat az idő, kislányos, őszinte bája jó ideig kísérni fogja még. A rendezés sosem tolakodó, a film nem akar feleslegesen érzelmeinkre hatni, minden torokszorító momentumnak indokolt helye van, s ami a legérdekesebb, alapvető, mindenki által tapasztalt dolgokra, érzésekre épít a mozi. Egy mindvégig jóleső, olykor keserédes, ám ami a legfontosabb, emberi történetet láthatunk, ami bár valóban hétköznapi húrokat penget, pont ettől válik különlegessé, átélhetővé. S ha egy kicsit is magadba zuhansz utána, netán felhívod a nagyit, megkérded hogy van, már megérte elkészíteni.
Üdv!
|
