Legisfalk - Watchmen
"Soha nem voltam képregényrajongó. Persze gyerekként engem is elbűvöltek az Alfa és a Kockás képregényei, Rahan kőkori kalandjai, Lucky Luke butyuta történetei, vagy Asterix szatirikus világa, rongyossá olvastam-nézegettem ezeket a képregényeket, de a tipikus amerikai comics életérzés soha nem kapott el, abba bizony bele se szagoltam, Batman-t leszámítva, amely a legjobbkor vágódott be a köztudatba ahhoz, hogy mindenki megismerje. Az amerikai képregények számomra egyszerűen fantáziátlanok. Unalmasak, ötlettelenek. Nem repítik el az embert se a régmúltba, se a távoli jövőbe, nincs eléggé egyedi háttérviláguk, csak van napjaink nagyvárosa, amiben az egyszeri, szürke kisember hős lesz, és Hulk módjára leveri a rosszakat. Spiderman, Batman, Superman, X-men, He-man, még a nevük is egyforma! Jójó, tudom, ott van Gotham, meg He-man az űrben hősködik, nem New York-ban, és Superman is egy farmon kezdi pályafutását, de ezek már olyan apró eltérések, amit csak a rajongók tartanak számon, én pedig nem vagyok az. Többek között azért sem, mert szerintem ezek az amerikai hősök elég bénán is vannak megalkotva. Az 50-es években még menő volt a szerkójuk, de a betörőmaszk-cicaruha-színescsizma kombót már a 80-as években is arcpirítóan vállalhatatlannak éreztem. Ha ilyen hacuka az ára a szuperképességeknek, akkor inkább maradok kevésbé szuper, ezt már tizenkét évesen eldöntöttem. Tegyük még hozzá az egészhez, hogy a klasszikus, gyerekeknek való, gagyi, fantáziátlan comics-rajzstílus bizony szintén nem képvisel komoly értéket. (Ellentétben mondjuk egy Simon Bisley képregénnyel.)
Idejétmúlt és kiüresedett blőd baromság az amerikai képregényhős-mítosz, korszerűsítve, felturbózva tud még szórakoztató lenni, de az is csak a maga korlátolt módján. Valahogy úgy, ahogyan a pankrátorok. Eljárt felettük az idő.
És ezért szenzációs ez a film! A Watchmen pont ezt az elcsépeltséget adja vissza. Ezt a nem kellünk senkinek életérzést, a kiégett, visszavonult hősök szemszögéből. Többségük nem találja a helyét, néhányuk meg is halt az idők során, s akik még felveszik a jelmezt, azokon is idejétmúlt-idétlenül fest a színes latexhacuka, a mesebeli gumiholmi. Fájóan reális megközelítés.
Ahogyan a Watchmen világa is jóval átgondoltabb, mint általában a képregények világa. A szuperhősök kétségtelenül hatással lettek volna az USA világpolitikai szerepére. Itt például megnyerték volna a vietnami háborút. Legyőztek volna egy népet, amely nem kért Amerikából. Vagy a kommunizmust győzték volna le Indokína dzsungeleiben? Érzékelheti a különbséget egy olyan szuperhős, aki emberként nagyon is esendő? A metropolisz sikátoraiban leverni a bűnözőket sokkal tisztább dolog, mint a világpolitika útvesztőiben megmaradni a jó oldalon. Létezik olyan egyáltalán? A Watchmen szerint nem, így az amerikai szuperhősök világa a félelem világa, ahol az erőegyensúly veszélyesen felborult, s az emberiség a végpusztulás szélén bolyong, mert az országok elpusztítására képes Dr. Manhattan ellen csak a mindent elpusztítani képes atombomba jelent biztosítékot. Tízezernyi, felébredni vágyó atombomba... A hősök pedig egy tébolyult világ rendőri erőivé aljasulva tűnnek el a süllyesztőben.
Mi történt az Amerikai álommal? Megvalósult...
A film alapgondolata a jó és gonosz összemosódása, felcserélődése, dilemmája, mégpedig minden síkon, az elvont eszmék szintjén éppúgy, mint közéleti (politikai) téren, vagy az utcán vagy akár a magánéletben. Minden hős másként viszonyul a problémához, más elveket vall, más döntéseket hoz, másként cselekszik, a paletta színskálája teljes, mindenki eldöntheti, kivel azonosul, kivel rokonszenvez. Nálam egyértelműen Rorschach az etalon, a keserű, kiégett, de rendíthetetlen, és elveihez megingathatatlanul hűséges igazságosztó. Jackie Earle Haley feje ráadásul maszk nélkül is brutális, sőt, úgy szerintem még hatásosabb, mint tintapacaképpel. A Komédiás figurája is nagyon elnyerte a tetszésem, igazi pokolbéli cinikus vagány, aki két vietkong ropogósra sütése között a lángszóróról gyújt rá a szivarra. Ütős beszólásai is vannak mindkét karakternek, öröm volt látni őket.
Sokat lehetne róluk szövegelni, akárcsak a többiekről, no meg egymáshoz, és a világhoz való viszonyukról, de nem tépem erről tovább a billentyűzetet, inkább azt jegyzem meg gyorsan, hogy príma a film képi világa, kicsit darkos, kontrasztos, képregényes, kidolgozott, igényes. Szenzációsak továbbá a zenék, már kapásból a főcímnél is, no meg aztán végig, remek a történet, változatos, fordulatos, pont a legjobb ritmusban, sehol nem lassul be, sehol nem pörög túl. Talán akció lehetett volna több a filmben, de végülis így is volt benne utcai bunyó, börtönbunyó, szuperhősök közti bunyó, baltás gyilkolás, háborús képsorok, szóval vérszomjunkat is kielégíti a Watchmen, különösen, ha a végén összeszámoljuk a halottakat. Milliónyian lesznek...
És ez a milliónyi halál teszi fel a koronát a filmre, nyersen és durván szegezve nekünk a súlyos kérdéseit. Mi menti meg az embert? Meg kell-e menteni egyáltalán az embert? És ha igen, milyen áron?"
|