Lucifer’s Angel
Hogy hogyan is kezdődött ez az egész? Már nem is emlékszem pontosan. Csupán néhány, homályos, ostoba emberi emlék maradt a régi életemből. A harmatos fű illata egy meleg nyári nap reggelén, a kása zamata a fakanál érdességén, egy férfi arca és egy kényszerházasság keserédes gyűlölete. Egy vita, aminek a kiáltásai örökre beleégtek az emlékeimbe, majd a fogazott vadásztőr reszelős rángása, amivel fogakról-fogakra zabálja a húsomat.
Könnyű volt. Minden bilincs, gúzs, és rozsdás lánc egy pillanat alatt szikrákra robbant. Boldogság és fény töltött el. Felemelkedtem és a Fénytől gyönyörű, hófehér, selymes tollú szárnyakat kaptam, és aranyosan ragyogó glóriát a homlokomra. Azt hiszem angyallá váltam. Aztán hirtelen a felhők megnyíltak alattam. Zuhanni kezdtem és hulltam és csak hulltam alá nagyon soká. Az aranyos ragyogásom, mint a légtérbe érő üstökös lángolt el, egy apró darabját mindörökre beleégetve a jobb halántékomba. A hajamba, bőrömbe és minden egyes pórusomba gyomorforgató rothadás, és kén bűze szivárgott, a tisztaságot felemésztette a kénköves mocsok. Szárnyaimon összetapadtak a tollak és magukba itták a vérben fuldokló szurkot. Mindörökre feketévé váltak.
Halálhörgések, kétségbeesett sikolyok kísérték minden léptemet, kínzott gyermekek és megcsonkított asszonyok könyörgéseinek megtestesült rimánkodásai tekeredtek bokám és lábujjaim köré. Nem bírtam tovább. Lehunytam a szemem. A rettegés és kín sikolyával tüdőmben üvöltöttem ki szívemből az utolsó vércseppnyi életet. Majd egy éles rántással, ami olyan volt, mintha a mellemnél fogva húztak volna át egy szűk csövön, hat láb mélyen találtam magam egy nyirkos, fagyos földbe hantolt ládában.
Csontig nyúztam a húst az ujjaimon, mire sikerült kikaparnom magam a síromból. Meghaltam. Meghalt a testem, meghalt a lelkem, mégis két lábbal tapodtam azt az átkozott földet, amit annyira gyűlöltem. Nem voltam többé ember, sem angyal, sem démon. A természet egy paradox, halandók közt felejtett, örök fél-létben ragadt vicce voltam. Tanúja voltam birodalmak születésének és bukásának. Felfedezéseknek és elfelejtkezéseknek. Láttam embereket ölni féltékenységből, pénzért, szerelemért, puszta szórakozásból. Megundorodtam magamtól és a világtól. Számtalanszor és számtalan módon próbáltam elpusztítani a lényem.
Az emberi szenvedés kifogyhatatlan tárháza az élet. Hogy a halál lenne-e a megoldás? Nos, ezt ne tőlem akard megtudni. Az idő csalóka. Egy átok és méreg járta féreglyuk, és soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a következő napfelkelte. Még ha valaki előre eltervezte az utad, akkor sem tudhatod, hogy a kereszteződés után kristályos holdfény, vagy rohadó métely vár-e rád.
Aztán néhány napja megkeresett egy fiatal férfi. Ott állt előttem a lepukkant csehó omladozó falai között, és hitetlenkedéssel vegyült beletörődéssel nézett végig rajtam. Tisztán láttam még a szemem sarkából is. Túl élesen érzek mindent… Én, mint általában abszint és drogok mérgébe burkolózva harcoltam elpusztíthatatlanságom ellen. Alkaromból a borotvapenge mellől lassan szivárgott a vér, és összefolyt az alkohol, a cigaretta hamu és a csapzott, ballonkabát alá rejtett szárnyaim fekete tollpihék mocskos tócsájával. Körbefolyta az asztalon fekvő arcomat. Itt rajta kívül már senki sem rökönyödött meg a látványon. Nem érdekelt senki. Akkora már nem érdekeltem sem ördögöt, sem angyalt. A világ már évszázadok óta megfeledkezett rólam és én is a világról. Minden napfelkeltével meghaltam egy kicsit és minden alkonyatot egy remény fűtött be, hátha ez lesz az utolsó.
Megszólított. Kellemes hangja volt. Már-már figyelemre méltó. Elmondta hogy járt Ott. Látta a Termet és tudni akarja, mi van azon túl. Miután nem feleltem, könyökével lesöpörte az üres üvegeket, a pengékkel teli csomagot és a mocsok egy részét, állát a keresztbe font karjára tette az asztalon, így szemünk majdnem egy vonalba került. Nem lehetett több mint harminc év fénye azokban a mélybarna szemekben, mégis látni lehetett, hogy jóval többet kapott, mint amennyit kért az élettől. Ismertem ezt a fakó fényt. A fájdalomtól kiégett lelkek tekintete. A fiú felkeltette azt a leheletnyi figyelmemet, amit nem kábítottam el. „Onnan halandó nem jön vissza.” Nyöszörögtem válaszként, miközben véres, mocskos hab bugyborékolt az ajkamon minden egyes kiszenvedett szó nyomán. Szinte fájt látni magam tekintetének tükrében, ezért lehunytam a szemem és átadtam magamat a tompaságnak.
Felsóhajtott, mint mikor az emberek elhatározzák, hogy nekiállnak egy verejtékes munkának. Nekiállt és kiszedte a pengéket a testemből, papírpénzt dobott az asztalra, ernyedt testemet ölbe vette, és elindult velem az utcára. Emlékszem az erős, karokra, fémes csattanásokra, egy motor robajára és az autó gép és bőrkárpit keverékének illatára. Ismét a karokban voltam. Halottam, amint tollak peregnek a járdára, én meg a drogoktól és mérgektől félájultan hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Zöld lombú fák alatt jártunk, vagyis hosszú-hosszú mérföldekre voltunk a retekben, bűnben, csalódásban fuldokló sikátoroktól, ahol évtizedek óta meghúztam magam.
|
