Majd beértünk egy napfényben úszó, tágas nappaliba. Letett és elkezdte lefejteni rólam a kabátot. Majd a magas sarkú csizmámat kezdte kicipzározni, és hosszan elbajlódott a fűzők rengetegével, amik a felsőt tartották rajtam, végül lerángatta a nadrágot rólam. Eközben egy szót sem szólt és szeme érdektelenül pásztázott testemen, mintha egy rongybaba volnék. Ölbe vett ismét és egy kád langy vízbe tett… Egy pokrócba tekerve találtam magam egy fotelben, szárnyaimat a háttámlára és a környező bútorokra terítve szárogattam. Lassanként kezdtem kijózanodni.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem még mindig tompán és ködös fejjel. Lassanként kúszott a gyomromba az émelygés, amit a toxinok utóhatása idézett elő.
- Mondtam már, látni mi van a Termen túl. Ja, és hogy legyél a kísérőm, hiszen te úgyis szabadon jössz - mész a világok között – mondta természetes nyugalommal. A józanság idegesítő, zajos lüktetése dobolni kezdett a halántékomon és az émelygés is egyre fokozódott, erre ez a gyerek úgy beszél életről, halálról (meg rólam), mintha azt mondaná, hogy az alma piros. Idegesíteni kezdett.
- Az azért nem teljesen úgy van. Nem jövök - megyek, nem vagyok idegenvezető, ja, és a lényeg: nem vagy halott! – feleseltem neki. Gúnyosan és bántóan akartam lesújtani tekintetemmel, de szerintem csak egy grimaszt sikerült kipréselnem magamból.
- Azon nagyon könnyen segíthetünk! – mondta, és egy töltött Coltot nyújtott felém a markolatánál fogva. Azt hiszem ezzel felbosszantott. Ez a halandó tudott egy morzsányit a halálról, és egyből az életét dobná a következő kirakódarabért. Ráadásul ilyen fiatalon. Pazarlás…
- Ne legyél ilyen kibaszottul hülye! Előtted áll még az élet! Majd ha vén szaros leszel, ráérsz kideríteni, hogy mi van az előszobán túl. Kíváncsiságból elég kínos öngyilkosnak lenni. Ezen még odaát is röhögnek. A helyett a pisztoly helyett inkább adj egy cigarettát. – határozottan józanodtam és határozottan kényelmetlenné kezdett válni ez a beszélgetés.
- Megkapod, feltéve, ha segítesz. – Fakó tekintete hirtelen felizzott. Olyan hévvel telt meg, amit nem lehetett nem komolyan venni. – Mi több, ha akarod tiéd mindenem, amim van! Abból aztán évekig lőheted magad egyfolytában!
- Vagy, akár be is kaphatod. Én pedig most elmentem, rengeteg a dolgom még ma. – krákogtam neki, és megpróbáltam felkelni a fotel meleg, megnyugtató öleléséből, de mintha ezer meg ezer kéz nyomott volna vissza a bársonyos szövethez.
- Mégis milyen dolgod? Beszívni, öntudatlanságig vedelni és mindenhova pengéket állítani, ahova csak elérsz? – mondta maró gúnnyal. Tulajdonképpen az egész helyzetben csupán az a két dolog zavart, hogy: 1. józan voltam, 2. igaza volt.
- Nincs közöd a… nos jobb szó híján az életemhez. – vitába szálltam vele. Egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni, mint minden más halandót, vagy bármilyen más lényt.
- Miután láttam a Termet és magamhoz tértem az intenzív osztályon a kórházban, észrevettem, hogy egy gyűrű van az ujjamon, amit addig sosem láttam. – elkezdett mesélni. Egyáltalán ki kérte meg rá? Én biztos nem! – hosszú éveken át kutattam a jelentését, és hogy mit keres épp nálam. Aztán hét év múlva minden legenda leges-legaljába elásva megtaláltam a gyűrűbe vésett minta párját. A halántékodon. – Jelentőségteljes csend…
- Nincs közöm ehhez a gyűrűhöz, mint ahogy már nagyon régóta nincs közöm semmihez és senkihez. – és nem zavartatva magam, hogy csupán egy lepedő fedi a testemet, megindultam a kifelé, de elém ugrott és türelmetlenül bevágta előttem az ajtót, majd kipirulva hadarni kezdett.
- Akkor kössünk üzletet. Minden földi javam a tiéd, ha segítesz. „Ha” és „de” nélkül. – elszántnak tűnt. Mondjuk, az önkezű halálhoz nem kis elszántságra van szükség.
|
