Egy kicsit bôvebben: :)
Manapság ritka az olyan album, ahol a dalok színvonala egyenletes. Még az is, amikor kimondható egy lemezről, hogy "sávugratás" nélkül (végig)hallgatható. Ha egy mondjuk 12 számból álló LP-n van 5 jó nóta, akkor ez már egy elég príma arány.
A mai rockban ritka (mint a fehér holló) az olyan zenekar, mely nem a klasszikus klisék majmolásával vagy esztelen, zeneietlen fűrészeléssel próbál érvényesülni.
A régi klasszikus rock és hard-rock zenekarok titka abban rejlik, hogy egy olyan szerencsés és kivételes ötvözetét alkalmazzák a ritmikának, dinamikának és dallamvilágnak, ami a maiaknak (mások zenei ízlését nem megsértendő, most nem példálóznék) ritkán sikerül. A keménység, "zúzás" mögül/mellöl sosem felejtik el a zenét és nem csinálnak a rockból technikai sportot. Többek között ezért hallgatok többnyire klasszikus rock zenét. Ugyanakkor a maiak között is akadnak olyanok, akiknek sikerül ráéreznie a rock/hardrock receptjére és emellett még újat is tudnak hozni. Egyik kedvenc példám erre a U2, bár azért már ők sem mai gyerekek. Vagy a System Of A Down, akik szintén elő tudtak jönni valami egészen újjal, egyedivel.
A mai zenék közül ritkán megyek utána (lemez beszerzése stb.) bárminek is. Lehet, hogy konzervatív vagyok.
Nemrég történt azonban, hogy egy műsorban hallottam egy modern, újhullámos rock nótát, ami mellett nem tudtam elmenni szó nélkül. Kiderült, hogy általam korábban teljesen ismeretlen, 1997-ben alakult három, jelenleg harmincas éveik elején járó fiatal srácból álló együttes jegyzi a produkciót. Persze utána még hetekig nem foglalkoztam vele... De egyre inkább izgatta a fantáziámat. Hamar kiderült, hogy az első dózis, mely gyógyíthatatlan függőségemet kiváltotta, a MUSE - Uprising című nótája volt, mely az együttes legújabb, The Resistance (2009) c. LP-jének első száma. Rock dal mostanában nem szólt ekkorát, mint ez. Az elején rögtön belecsapnak, tökéletes dinamika, ritmika, gitárriffek, muzikalitás és szöveg... az énekhang is eléggé rendben van. Már az elején azt gondolhatnánk, hogy nincs hova kifejlődjön a produkció, ha már az elején így belecsaptak a fiúk, de nem, kellemesen csalódunk, mert a végére szinte felrobban a dal.
A második szám, a címadó Resistance szintén mestermunka. Néhol fellelhetők benne kicsit U2-ra hajazó elemek. Egy ragyogó, helyenként pörgős, máskor lírikus nóta ez. A harmadik, Undisclosed Desires valahogy teljesen más, és természetesen úgy tökéletes, ahogy van.
A negyedik, United States of Eurasia sok helyen a Queen-re jellemző magasságokat érinti.
Már az ötödik dalnál tartunk, és (azt gondolom) még mindig nem kellett unatkoznunk. Vajon hova tovább? A Guiding Light egy kellemes átvezető szám
a hatodik Unnatural selection-hoz, ami a lemez egyik legjobbja, igazi hard-rock darab, a közepén zseniális blues-os lassúzással. Ezt követően, a hetedik MK Ultra hasonlóan szuper rock-os szám.
A nyolcadik, I Belong To You, az egyik kedvencem. Valami teljesen újat hoz az album eddigi, amúgy is színes anyagához képest. A közepén átmegy a Mon Coeur S'ourse A Ta Voix klasszikus feldolgozásába, majd ennek mintegy keretet adva újra visszatér az eredeti témához.
Ha ez nem volna még elég, akkor a lemez végén egy nagyon szép, 3 tételes Exogenesis rock-szimfóniát hallhatunk.
Összességében ez a lemez, az egyik legjobban eltalált összeállítás, amit mostanában zenekaroktól hallottam. Egy perce sem unalmas. A dalok változatosak, mind stílusuk, mind hangzásviláguk tekintetében. A dalok kellőképpen hosszúak. Se nem túl rövidek (mint pl. SOAD), de nem is érezzük azt, vakarózva, hogy "jajj, mikor lesz már vége".
HATALMASAT szól ez a lemez. Ajánlom mindenkinek, aki eddig még nem hallgatta meg.
Eddig azt hittem, hogy már nagyjából hallottam mindazt, amit a rock zene nyújtani tud.... Tévedtem.
|
