Azt hiszem újra le kell írnom azt amit már az Erőszakik véleményemnél is megtettem, hogy ez az év bizony az alulértékelt és túlértékelt filmek éve. És sajnos ez az alkotás is az előbbiek közé tartozik. Nem tudom mással összehasonlítani, mint a Gettó milliomossal, ami ugye tarolt, és még mindig tartom magamat ahhoz, hogy beérte volna kevesebb díjjal, amit nyugodtan oda lehetett volna adni más moziknak is, mint például az Erőszakik, a Rachel GM, a Szabadság útjai és még sorolhatnám.
Ezt a kamerahasználatot csak horrorokban volt szerencsém látni, azt kell mondjam a drámáknál is működik, de még hogy! Egy percre sem válik zavaróvá a film általa, sokkal inkább bensőségesebb kapcsolatot alakít ki a nézővel, így az aki kevésbé tud ráhangolódni ilyen hangvételű filmekre, drámákra, azoknak is segít hogy bele tudják élni magukat a történésekbe, azonosulni tudjanak a szereplőkkel.
Lassan bontakozik ki a cselekmény, mármint nem a legelején szembesülünk azzal, mi áll mindennek a hátterében, viszont az az elfojtott feszültség, harag, ami a legelső képkockától érezhető annyira kifejező hogy megfordul a fejekben, itt valami nagy tragédiának kellett történnie.
Anne Hathaway, akit mindig kedveltem ugyan, de sosem gondoltam volna hogy egyszer majd Oscar esélyes lesz, most akkorát játszott, hogy összehasonlítva a többi jelölttel, messze lemossa Angelina Jolie-t, akiről eddig azt írtam hogy remek volt, jobban tetszett még Meryl Streepnél is, sőt, azt kell mondjam talán picit Kate Winsletnél is. Egyszerűen zseniális, Bravó! Mintha egy teljesen új színésznővel bővült volna az amerikai paletta.
Miközben haladtak előre az események, és az információ morzsákból lassan összeállt a kép, akkora erővel tudott fejbe vágni a történet, amit már régen éreztem. Ízig-vérig reális, és egyetlen ember van, akit én mélységesen elítélek, még pedig az anya. Minden apró jel, ahogy leveszi a kezét miközben közösen vágják a tortát, hogy elmegy a lánya esküvőjéről mert a barátja fontosabb neki, hogy külön üldögél és egy kutyát simogat ahelyett hogy a családjával ünnepelne, és hogy rábízta a gyermekét a drogfüggő lányára, mind-mind azt akarja mondani hogy rohadtul nem érdekelte/érdekli az egész, fontosabb a szórakozás, a munka meg az új barát. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen, hogy egyetlen tettével egy egész családot tesz tönkre érzelmileg egy életre, és a végén még bocsánatot kérni sem képes. Nem Kim az, akinek ott mindenki előtt bocsánatot kellett volna kérnie, hanem az anyjuk.
Kim elég szerencsétlen, önsajnálata határtalan, lényegében kicsúszott a föld a lába alól és még mindig nem bírt talajt fogni, a nővérét is megértettem, az örök második, aki bár jól kormányozza életét nem tudja felvenni a versenyt a lelki sérült és ex-függő húgával, aki lubickol a figyelemben, holott inkább elege van az egészből.
A legszerethetőbb karakter az apa, eszméletlen erős volt, hogy képes volt egy családot összetartani és megbocsájtani egy ilyen tragédia után. És az a jelenet, amikor a tányérok közt, amit Kim adott a kezébe, ott van Eathen tányérkája, hihetetlen, szó szerint felzaklatott.
A zenéknek is nagyon fontos szerepük volt, remekül lettek kiválogatva, mindegyik dalnak a szövege pont egy-egy jelenetbe illő volt, körülölelte a cselekményt és sokszor mesélt helyette.
Én nem éreztem azt, hogy sok lett volna az üresjárat, sőt, ez pedig hogy indiai esküvőt tartottak a nevelő anyjuk tiszteletére olyan gesztus volt, amiben benne van minden.
És örültem annak, hogy a végére némileg csökkent a feszültség, talán az ajtón kopogtat valami enyhülésféle, megbocsájtás, rájuk is fér. Tovább kell menni, el kell engedni, különben az egész élet nem lesz más mint egy hosszan tartó kínlódás és önmarcangolás. Bár más kérdés, hogyan lehet mindezeken túllépni és teljes életet élni.
Nagyszerű film volt!
|