Óriási veszteségnek érzem, hogy ez a film nem foglalhatta el az azt megillető helyét, vagyis nem lett széles körben ismert és elismert alkotás, és a szerencsés filmkedvelő csupán csak véletlenül bukkanhat rá erre a kivételes alkotásra. A történet egy, a Szovjetunióban hadifogsága esett német katonáról szól, akit annak rendje és módja szerint, társaival együtt deportálnak a fagyos pokolba, Szibéria egyik legészakibb csücskében fekvő munkatáborba. A kilátások nem túl jók, sőt, a helyzet egészen katasztrofális. Mindenki tudja, hogy ez itt a végső állomás, innen már nincs tovább. A halál kapuja ez, és az oroszok még azt a fáradtságot sem tették meg, hogy kitegyenek a bánya bejárata fölé egy „a munka szabaddá tesz” táblácskát. Minek hazudni, mindenki tudja, hogy a mínusz negyven fokos éjszakák, az alultápláltság, a tomboló járványok, vagy éppen az őrök előbb-utóbb az összes fogollyal végezni fognak. Clemens Forell azonban nem adja fel, nem adhatja fel. Annak idején megígérte a kislányának, hogy karácsonyra hazatér, és ezt az ígéretét mindenképpen szeretné betartani.
Szökésének története egészen elképesztő. Az ember a filmet nézve azt gondolja, hogy mindez túl hihetetlen ahhoz, hogy igaz legyen – és valóban. Ha a film, illetve a magyarul is megjelent könyv nem valós alapokon nyugodna, akkor akár még egy kézlegyintéssel is elintézhetnénk, azzal a felkiáltással, hogy „ez nem történhetett meg, ennek az egésznek még a negyedére sem képes senki!”Forell azonban mégis megtette azt a tizennégyezer kilométernyi távolságot, amely után a szabadság ígérete várt rá.
Átgyalogolt Szibéria iszonyatos hó sivatagain, megküzdött a legszélsőségesebb időjárással, többször is a megérintette a halál jeges fuvallata, ám mint valami biblikus mesében, az utolsó pillanatokban, mint valamiféle égi küldöttek, úgy bukkantak fel a legkülönbözőbb segítőtársai, akik visszahozták az életbe, lelket öntöttek belé, és segítettek neki abban, hogy elképesztő utazását, Odüsszeiáját folytathassa. A történet, amelyet ez a film elmesél, szívbemarkoló és döbbenetes.
Az ember ráeszmél arra, hogy még a legádázabb pillanatokban is kaphat segítséget olyanoktól, akiktől ezt a legkevésbé várná, és rájön arra, hogy soha, de soha, még az utolsónak hitt másodpercekben sem szabad feladni a küzdelmeit. Mert a remény hatalmas erőt adhat – és talán közhely, de Forell története bizonyítja, hogy ez a mondás bizony szent igaz. A német katona, akit kálváriája során ezerféle emberrel összehoz a sors, olyan akaraterőt testesít meg, amely becsületére válhat mindenkinek. Akaraterejét pedig a családja iránt érzett olthatatlan szeretete táplálja, akikről biztosan tudja, hogy hiába teltek el a hosszú évek, még mindig várják odahaza, várják, hogy végre eljöjjön az a karácsony, amikor apu, illetve a férj bekopog az ajtajukon. Ez élteti a férfit, és ez a tudat vezeti át megannyi szörnyűségen. Lankadatlan hite és tettei csodálatra méltóak, csakúgy, mint azoké az embereké, akik életüket kockáztatva segítő kezet nyújtottak neki.
A legdöbbenetesebb fordulat a filmben az, amikor a német hadifoglyon az egykori Szovjetunió területén egy olyan zsidó férfi segít, akinek a családja egy náci munkatáborban pusztult el. Mivel a történetben ekkorra már igen sok hihetetlen esemény történt, ám tudjuk, hogy mégis valósághű a sztori, így csakis a legőszintébb csodálattal tekinthetünk erre az emberre, aki nem csak, hogy megbocsátott, de életét adta azért, hogy Forell folytathassa útját hazafelé.
A film az elejétől a végéig katartikus és érdekfeszítő, ez pedig nem kis teljesítmény, tekintve, hogy a tiszta játékidő 135 perc, vagyis két és negyed óra. Ennyi időn keresztül nem egyszerű fenntartani a néző érdeklődését, de meg kell mondjam, én egy percnyi üresjáratot, egyetlen töltelék jelenetet nem tudnék mutatni. A fényképezés szintén mesteri. Az operatőr fantasztikus képekkel mutatja be a hó sivatag gyilkos ürességét és minden emberi léptékkel elképzelhető távolságot elnyelő méreteit, később pedig a tavaszodó Szibéria vadregényes, valóban csodálatos tájait, vagy éppen Grúzia fantasztikus helyszíneit. Ráadásul az első perctől az utolsóig minden a lehető leghitelesebb, minden kellék, épület, jelmez a helyén van, és soha nem jut eszünkbe az, hogy valami ziccer okán kizökkentünk a valóságból – abból a szörnyű valóságból, amelyen Forell keresztülmenetelt, hogy eljusson a családjához.
Ha megemberelik magukat, a németek egészen zseniális filmeket képesek összehozni – erre tökéletes példa az Ameddig a lábam bírja, amelynek ismeretlensége mindenképpen elkeserítő. Biztos vagyok abban, hogy ha egy amerikai zöldsapkás, a vietnámi dzsungelen keresztül való több ezer kilométeres meneküléséről készítenének egy hasonlóan epikus mozit, világpremier és díjak tucatjai várnának rá. Így azonban, hogy a német szemszög érvényesül, csak a mély csend, és az ismeretlenség félhomálya várt erre a becstelenül elhanyagolt, félredobott filmre. Forrel története egészen fantasztikus, és hajmeresztően hihetetlen. Azonban mégis megtörtént, az az ember tényleg megtette az északi sarkkörön túlról vezető utat, egészen Irán határáig, és közben egyetlen egyszer sem jutott eszébe feladnia, csak ment, ment előre, ameddig a lába bírta. Minden tisztelet ennek a hősnek, és azoknak, akik segítették őt, minden tisztelet a könyv írójának, Josef Martin Bauernak, és a film készítőinek, élükön Hardy Martins rendezőnek, és Bernhard Bettermann színésznek, aki a német tisztet rendkívüli átéléssel, nagyszerűen személyesítette meg.
Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a lenyűgöző alkotást, amely azon kívül, hogy elmesél egy elképesztő történetet, elgondolkodtathatja az embert, saját képességeit, érzéseit, lehetőségeit illetően is. Példaértékű film.
|