Ahogy a képregényes szuperhősök esetében szükség van antihősökre úgy a sport világában is elengedhetetlen a rivalizálás. Ahogy Nolan mozijában Joker, úgy Ron Howard alkotásában Niki Lauda foglalja össze egy nagyon emlékezetes párbeszéd közepette ennek a mozgatórugóját.
A Forma 1 hőskorában járunk, ami közel sem volt olyan biztonságos, mint manapság. Akkoriban bizony szinte minden szezonra jutott halálos kimenetelű baleset. Ebben a közegben nem volt helye alibizésnek, csak az igazán elhivatottak és rátermettek érhették el a céljaikat. A sportág történetének legnagyobb alakjai közé tartozó 2 legendájának a csatározását és annak előzményeit mutatja be nekünk az Oscar-díjas rendező egy lélegzetelállító filmben.
A történetet bár tényleg valós események ihlették, azért több helyen is ki van kozmetikázva, de ez dramaturgiailag elkerülhetetlen a cselekmény megfelelő tálalásának érdekében. Szóval azért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy nem minden úgy történt, ahogy azt a film mutatja nekünk. Ezt azonban egyáltalán nem negatívumként tartom számon, csak szerettem volna, ha mindenki tisztában van vele, hogy ez egy igazi populáris alkotás, nem pedig dokumentumfilm. 2 olyan ember regéje ez, akik a legtöbb dologban teljesen ellentétei egymásnak. Az egyik igazi playboy, aki habzsolja a nőket, piákat és az ösztöneire esküszik, míg a másik igazi profi, aki az utolsó csavarról is tud mindent, ami az autójában van, és a magánéletben a visszafogottság és kiszámíthatóság a fő ismérve. Ami azonban mindkettőjükben azonos, az a zsenialitás és a küzdeni tudás. Nem túlzás kijelenteni, hogy minden idők legnagyobb bajnokai közé tartoznak mind a ketten. A sportág hősei.
Mind Niki Lauda, mind James Hunt szárnybontogatása kellő alapod ad a későbbi csatározásokra. Mindkettőjük narrációja kiválóan működik, és megfelelő hangulatot teremt, ahogy a 70'es évek tökéletesen megalkotott világa is. Minden nüansz a helyén van, nem csak a díszletben, de a színészek előadásában is.
A Niki Laudát alakító Daniel Brühl teljesítményén meglátszik, hogy sok időt töltött el alakítása tárgyával, az osztrák autósport legnagyobb élő alakjával. Teljesítményéről az Akadémia méltatlanul megfeledkezett. Briliáns minden rezdülése, különösen az akcentusa és mimikája. A pólus másik oldalán ott van a sokkal bohémebb James Hunt, akire egy igazi hollywoodi szépfiút találtak Chris Hemsworth személyében. Bár eddig sem tartottam tehetségtelennek a szőke színész, amit itt mutat, az jelzi, hogy sokkal komolyabb szerepekben is megállhatja a helyét a későbbiekben, mintsem csak felsőtestével és mosolyával érvényesüljön.
A női fronton is minden rendben van. Olivia Wilde bár nem sok szerepet kap, de jó látni, ez duplán igaz a kevésbé ismert Alexandra Maria Larára is, aki több időt és fontosabb szerepet is kap, árad belőle a természetesség és báj. Illik a megjelenésük és az egyéniségük is a filmbéli partnerükhöz.
Az 1976-os legendás csatározás pedig eszméletlenül jól lett prezentálva, ami elsősorban az elképesztően jó fotózásnak köszönhető. Nagyszerű kameraállások, gyors vágások, kiváló effektek.
Ami pedig akár könnyet is csalhat az ember a szemébe (nem feltétlenül csak Forma 1 rajongóéba akár) az a legendás pillanatokban felcsendülő gyönyörű muzsika. Hans Zimmer sokáig altat, de mikor az izgalom a tetőfokára hág, akkor, az egyszerű, mégis gyönyörű dallamaival a heroizmust a legfelső fokra képes juttatni.
Az egyik legjobb életrajzi sportfilm, amit valaha készítettek, tele drámai csúcspontokkal és kellő humorral. Ami szintén nagy szó, hogy Ron Howardék elérték, hogy a történet egyaránt izgalmas azok számára, akik ismerik a sportág történetének ezen részét (a legendás baleset, Hunt totál részegen ment férjez stb...) és azok számára is, akik egyáltalán nem követik nyomon a száguldó cirkusz eseményeit, de fogékonyak egy tökéletesen elmesélt rivalizálás történetére. Az pedig egyértelmű, hogy, aki szereti a sportágat, annak akár mind a 2 pilóta szimpatikus lehet, ilyen, vagy olyan okok miatt. Itt még az sem számít igazán, hogy Ferrari, vagy McLaren drukker-e az illető, mert a tiszteletet kijár Huntnak, és Laudának egyaránt, amit a film meg is ad nekik maximálisan. (A magyar verzió kiadói pedig azzal, hogy Palik Lacit a közelébe sem engedtél a szinkronstúdióhoz, hála az égnek!)
|