Egy remake esetében elkerülhetetlen az összevetés az előddel, különösen, ha az egy igazi megkerülhetetlen alapmű a maga műfajában. Paul Verhoeven 1987-es klasszikusa, sőt a szintén zseniális folytatása, melyet Irvin Kershner (A birodalom visszavág) dirigált egyaránt megidéződik, ám közel sem ez a jellemző José Padilha alkotására. A brazil rendező korábban 2 nagyszerű akció mozit forgatott hazájában. Az Elit halálosztók első része 2008-ban még az Arany Medvét is elhozta a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról, ami elég jó ajánlólevélnek bizonyult a hollywoodi fejesek számára. Megkapta tehát az esélyt, hogy egy nagy stúdiófilmen dolgozhasson. Lássuk, hogy élt-e a lehetőséggel.
Ahogy már említettem az új alkotók célja nem az volt, hogy újraforgassák, és a mai technikával felvértezve adják el az új Robotzsarut, hanem ellentétben igen sok remake-el drasztikus változtatásokat is meg mertek húzni a történet alakulásában is. Ettől a mozi jóval nagyobb hangsúlyt fektet Alex Murhpy és családja közötti kapcsolatra, ugyanis itt a felesége és a kisfia végig a tudatában van vele, hogy ki is bújik meg a fémváz között, és ez igen hangsúlyos eltérés a Verhoeven féle alkotástól. A forgatókönyv tehát új alapokra helyezte Alex Murphy Roborzsaruvá alakulását. Ez bizonyos értelemben nagyon megsüvegelendő dolog, mert így az újdonság erejével hat, viszont közel sem nevezhető hibátlannak. A legnagyobb hibája pont az, hogy sokkal nagyon figyelmet akar fordítani a lélek előtörésére a géptestből, így néha átesik a ló túlsó oldalára, és átmegy szájbarágós és érzelgős csöpögésbe, ami nálam nem igazán egyeztethető össze a Robotzsaru figurájával. Egy-két stílusos motívum ábrázolásával is lehetett volna erőteljesebben érzékeltetni min is megy keresztül a főhős, érzésem szerint ebben egy picit meg volt kötve a rendező keze a stúdió által.
Jelzi egyébként, hogy mennyire nagyra tartom, és kedvenceim között szerepel az első két RoboCop, hogy mikor a főcím az új alatt felcsendült Basil Poledouris legendás témája máris libabőrös lettem az izgalomtól. Az elvárásom viszont egyáltalán nem az volt, hogy a régi elődhöz hasonlót, hanem inkább egy a Robotzsaru névhez méltó, ám más szemszögű filmet lássak, és ez nagyjából sikerült is.
A főszereplő, az eddig kevésbé ismert Joel Kinneman nem okozott csalódást sem Murphy, sem a "gép" szerepében. Az igazi pengék azonban egyértelműen Gary Oldam és Michael Keaton. A 2 rutinos színész kiválóan hozzák a tudós/doktor és a mamut cég igazgatójának a figuráját. Oldman karaktere folyamatosan két tűz között van, a OmniCorp nyomása felülről próbál rá nyomást gyakorolni, míg az embersége nem hagyja nyugodni és ez a kettősség jól látható a vásznon is. Raymond Sellars pedig egy sokkal gyakorlatiasabb, ám olykor kifejezetten simulékony és rafinált cégvezetőként jelenik meg előttünk. A rendőr feleség szerepében Abbie Cornish kellemes meglepetés, és a mocsok zsoldos szerepében is jó volt Jackie Earle Haleyt látni (mintha a bátyja lenne Sharlto Copley karakterének az Elysiumból).
A társadalomkritika érzésem szerint elég vérszegény lett. Ez a Detroit közel sem olyan lepusztult és sivár, hogy elhiggyem neki, hogy ez az Államok "legbűnösebb" városa. A legendás reklámok helyett pedig szintén egy új ötlettel rukkoltak elő az írók, méghozzá Samuel L. Jakson által megformált Pat Novak féle Show-t hozták létre, ami nagyszerűen ábrázolja (persze sarkítva), hogyan is próbálják irányítani a közízlést (birkákat teremtve) és csak annak hangot adni, ami számukra hasznos, és érdeküket képviselni.
Nem mehetünk el szó nélkül az akciók mellett sem, elvégre ez legalább olyan fontos része a koncepciónak, mint a lélektani moralizálás. Bizony érzésem szerint picit keveset kapunk belőle, ám azok egész jól festenek. A finálénál lévő zúzás pedig tényleg nagyon jól sikerült, bárcsak a város rosszfiúja utáni nyomozást és a vele való megmérettetést ne csapták volna annyira össze, az kicsit hiányérzetet okozott számomra. (Plusz piros pont a Robotzsaru új kinézetéért és mozgékonyságáért, úgy érzem ezeket mindenki elvárta 2014-ben, nem is okoztak csalódást a dizájnerek e tekintetben.)
Összességében egy korrekt feldolgozást kapunk, ami ki mert lépni a nagy előd árnyékából, ám valahol pont ezért nem is lesz soha egy lapon említendő és hivatkozási alap ez, mert az a mindent elsöprő hangulati tényező hiányzik belőle, ám még így is sokkal jobb, mint a manapság "biztonsági játék"-ra alapozó remakek nagy része.
|
