Egy kis elemzés az én olvasatomban.
A film egy kamaradráma, méghozzá egy egzisztencialista kamaradráma. Egy személyes opus az ember szabad akaratáról, vagy épp predestinációjáról, arról, hogy mennyire vagyunk sorsunk urai. (Szabad akarat nem egyenlő a cselekvés szabadságával.) Az ember, mint végtelenül magányos létező bele van vetve térbe és időbe, ez az egzisztencia. A lényes lét aktualizálás. Egyedisége. (lásd: Kierkegaard)
Mitől vagyok az, aki vagyok? Mitől én az én? Hogyan határozom meg Önmagam? (Mikor vagyok azonos Önmagammal? Lehetek egyáltalán azonos Önmagammal? Vagy csak esetlegesség vagyok?) Nő vagyok? Férfi vagyok? Bűnös, vagy az, aki ezt üldözőm? Önmagam bűnüldözője és hóhéra vagyok? Érthetem e Önmagam, vagy Önmagam előtt is zárva van létem lényegének kapuja? (Egy adott élethelyzetben csak bizonyos dolgokat értek önmagamról?)
Van-e ennél fontosabb, önmagamnál fontosabb kérdés. Az egész világ, minden csak ehhez asszisztál és statisztál. (Ezért van az, hogy az időutazás az itt csak ürügy, hogy valami sokkal fontosabbról beszéljen a film.) Minden érzékelő rajtam van, és ha nem leszek, nem lesz semmi sem. Ezért zombi mindenki más. (A régiségbolt eladónője vajon mit tud majd neki adni ahhoz, megértéshez, társra találáshoz képest, amit önmagától kapott? Meg is mondja: semmit.)
Az embernek élet-határhelyzetekben lehetősége nyílik önmaga felfedésére. Egyben ez egy másfajta „minőségű” élethelyzetet generál. Önmagam nemzője vagyok. Önmagamból növök ki újra és újra, de el is pusztítom Önmagam. Miért predestináció ez? Azért mert nem választhatok mást, mint Önmagamat. Nincs olyan, amikor nem Önmagamat választom. Mert amikor lelövi Önmagát ,egyrészt teszi ezt azért mert, egyik Önmagamból nem érthető az akivé lesz, másrészt ezzel nem szakítja meg a kört. Ez az Önön Örökkévalósága, a lineáris egyszeri, az időhurkon belül. Dráma ez, az egyedi drámája. Hisz Önmagában hordja saját végzetét. Ez Sziszifusz mítosza.
A történet nem fedi fel, illetve egymás mellett, egymáson hagy élni két világ és történelem szemléletet. A lineáris azt mondja, van kezdet és vég. Teremtés és végítélet. Születés és halál.
(És akkor még nem is veséztem a mögötte álló, „főnököt” aki leginkább egyfajta Isten. Persze milyen: deista?)
Másrészt viszont ezen belül működik egy ciklikus szemlélet is. Az újra és újra törtnő születés és meghalás, egy folyamatos reinkarnáció, amiből nem tud kiszabadulni a lélek. Ez a szamszára.
Ez csak egyfajta kulcs a történethez, és még csak nem is teljes, inkább csak olyan morzsák, amik eszembe jutottak. Ennél sokkal többet és mélyebben lehetne írni róla. Erősen ajánlott. |
