Utolsó hozzászólások:
| Instant család - Vélemények (2024-12-18 17:31.13) |
Ez egy pazar családi film.
Tudtam róla, viszont csak ebben az évben láttam. Úgy ültem le hozzá, hogy majd kiderül mi lesz, ennek ellenére kellemeset csalódtam benne.
Sean Anders eléggé érzi ezt a műfajt, bizonyította már ezt több alkalommal, meg hát saját ihletését is bele tudta itt szövögetni, e mellett a téma is adott valamiféle újdonságot, ami az örökbefogadás kérdéskörével foglalkozik. Rá is lavírozok nyomban a házaspárra, akit Rose Byrne és Mark Wahlberg alakít, hozzáteszem, hogy valami cefetül összehangolt módon. Kérem szépen, ők arra adják a fejüket, hogy gyerkőcöket fogadjanak örökbe, ezzel szándékozzák teljesebbé tenni az életüket. Unszolások, kísérletek révén ez meg is történik egy ügynökség támogatásával. Nehéz feladat előtt állnak, hiszen három lurkót szeretnének beilleszteni a család szent kötelékébe, és közös nevezőre jutni velük. Igen, érződik a mozin azért az amerikai feeling, egyébként Atlantában forgatták a jelenetek java részét. Mégis valahol a való életet tárja elénk és ezt sem túldramatizált mértékben teszi. Engem olyannyira a képernyő elé tudott szegezni, hogy utána eltöprengtem egyes szituációkon, hogy abban a pillanatban mi a helyes vagy épp a helytelen.
Az anya szerepére jött Rose, aki kellő rugalmassággal kezelte a felsejlő problémákat, továbbá az érzelmi jelenetek ugyancsak az övé voltak. Ja, ám aztán volt egy másik valaki, aki ezekkel a humoros, családias filmekkel hihetetlenül jól tud asszimilálódni. Hát az apuci, Wahlberg. Neki van gyúrós, akciós, ügynökös, katonás, miegymás szerepe, amikben szintén oda tudja magát tenni. Viszont ebben a műfajban, különösképpen, amit itt látunk tőle, egyszerűen döbbenetesen jól alakít. Néztem, mikor engedékeny volt a gyerekekkel, mikor szigorú, mikor vicces, és még azt is maradéktalanul hozta, amikor a sok belefeccölt idő ellenére kezdte elveszíteni őket- az arcára volt írva ott és akkor a csalódottság, amit teljes hitelességgel vetített felénk. Tényleg le a nem létező kalapommal előtte.
Na és a mellékszereplők is passzolnak a látottakhoz. Tudod azokra a körben lévős, kibeszélős párokra gondolok- garantált volt az oldott hangulat az őszinte asszociációjuk, át nem gondolt megnyilvánulásukkal. E felett arról is lehetne még szót váltani, hogy a gyerekek milyen ütemben voltak képesek beilleszkedni az új közegbe. A kicsik rosszalkodásaikkal egyetemben hamar megérezték a törődést és a szeretetet, így viszonylag gyorsabban kötődtek a szüleikhez. Ámbár a makacs, serdülőkorban lévő Lizzy, aki különben igencsak remekül játszott. Ő nem engedte el teljesen az édesanyját, hitt benne, hogy összeszedheti magát az elvonókúrája után – csak azért hozom fel, mivel pont ennek folytán lehettünk szemtanúi egy igazán megható szegmensnek.
Lecsengésképpen pedig érkezett a feloldás, boldog véggel. A tárgyalótermi ünnepély, időutazás a nyolcvanas évek korszakába, egy legendás slágerrel, 1987-ből, Starship – Nothing Gonna Stop Us Now. Mindenki arcán az öröm, szintúgy az enyémen is. Kell ennél több ?
Aligha. |
| A tengeren túlon - Vélemények (2023-12-18 13:38.04) |
Zenés-táncos oldalról megközelítve briliáns alkotás.
Kevin Spacey fejéből ötlött ki, hogy vászonra viszi a letűnt korok Amerikájának meghatározó zenészét, a jazz, swing műfaj jeles képviselőjét, az olasz felmenőkkel rendelkező, Walden Robert Cassottot, vagy, ahogy a világ ismeri, Bobby Darint. Aki az akkori időkben a zeneipar élvonalába tartozott, mi több, voltak, akik nagyságát, kvalitását Frank Sinatrához mérték.
Szóval Spacey nemcsak a főszerepet, de még a rendezést és a forgatókönyvírást is magáénak tudhatta, amivel azért így közel sem volt könnyű dolga. Akadhattak olyanok, akiknél némi hiányérzet alakulhatott ki azzal, hogy életrajza nem olyan átfogó, részletes. És az is kérdés, hogy például mennyire volt kézenfekvő Bobby gyermeki énjére való visszacsatolásai.
Nem tudom, de azt igen, hogy volt valami, ami mindent felmentett. Az nem más, mint a zenei, musical front, amit ő lerakott ide. Természetesen ez a lüktetőereje, motorja alkotásának. Továbbszőve, egyes részeknél még az eredeti Darint is kezdte felülmúlni. Nemcsak énekhangjával, előadásával brillírozott, hanem a táncos részekben azokkal a hanyag, himbálózó mozdulataival már-már Gene Kellyt meghazudtolta. Valami ilyet közölve felénk azokban a pillanatokban: Vedd már vidámabban az életet!
Na, de kukkantsunk vissza erre a majd két órahossza elejére, mikor a nagybőgő hangjaira zenészünk rögvest a csillagok sztratoszférájába találja magát, képsorok a Los Angeles-i Cocoanut Grove Night Clubba visznek, ami az Ambassador Hotelen belül található, legalábbis a képernyőn ez elevenedik fel számunkra, ahol egy forgatás alkalmával big bandjével szórakoztatja az igényes közönséget. Elvégre az ő dalait is az igényes kifejezéssel lehetne szépen leírni. Repertoárjából rábök az egyik népszerűre, aminek a címe: Mack The Knife. Ami különben Kurt Weill és Bertolt Brecht szerzeménye 1928-ból. Az utóbbi név a 20. századi színház reformere. Amit aztán filmre is vittek 1931-ben, Koldusopera címmel fut, aminek főszereplője egy Bicska Maxi nevezetű bandavezér volt. A másik meg az, hogy ezt a nótát számos magyar előadó is elénekelte.
Tehát Kevinen a reflektorfény, elegánsan, mikrofonnal a kezében, aranypálmák gyűrűjében dalolászik a kivilágított színpadon, nyomban lenyűgözi közönségét. Mi több, olyan könnyedséggel adja elő magát, hogy neki még az is belefér, hogy színezze a hangokat, Kérem szépen, kedvem szerint beleszínezek egyet- és ez csak a filmes változat, amit látsz. Kering világhálón egy teljes tőle, ahol ugyancsak szembesülhetsz vele, hogy milyen mesterien, vagy fogalmazhatunk úgy, hogy inkább már pofátlanul jól nyomja. Apropó! Létezik egy hasonló kaliberű pali, egykoron ő volt az egoista doktor a népszerű tv sorozatban, Dr. House névvel futott. Alakítója pedig Hugh Laurie, akinek szintén van érzéke az ilyesféle dalolászásokhoz.
Oké, kezdünk többet megtudni erről az életrajzról. Darin gyerünk filmezni felszólítással, nekilódul Hollywoodnak. Többféle szerepben próbálja ki magát, ezek alkalmával ismerkedik meg későbbi feleségével, Sandra Deevel, akivel példa gyanánt mondva a Nősülni Kötelező vígjátékban alkottak egy párt.
Bobby sztárrá avanzsál, a legkeresettebb előadók közé tartozik, még képes Sinatra nevét is átírni a sajátjára az előadók fellegváraként jegyzett, New York-i Copacabana szórakozóhely kinti tábláján. Azonban magánéletében, karrierjében a hullámvölgyek őt sem kerülhetik el. Ami a főbb gond vele kapcsán, hogy egészségügyi problémái akadnak, szívműtéten esik át, veleszületett tüdőbaja kezdi hátráltatni fellépéseit. Ám végső stádiumaiban is teltházas koncerteket ad Las Vegasban hódolói számára a Flamingo Hotelben.
A mű vége drámaira van alkotva, Bobby távozó dalával, The Curtain Falls-al, főszereplőnk éneklésével bizony simogat, bizserget ez az emocionális töltetű sláger.
Viszont Kevin nem szerette volna, hogy ilyen szomorkás véggel záródjanak a percek, így tehát vidámabbra vette a legvégét, ami szerintem mindenképpen pozitív lecsengést adott úgy összességében az egésznek. |
| A nevem Sarah - Vélemények (2023-11-21 16:00.05) |
Tv filmek birodalmáról beszélünk itt, ám van ebben valami olyan, amit érzésnek hívunk.
Egy voltaképp elég egyszerű mozit készített Paul A. Kaufman, de az egyszerűsége miatt válhat kedvelhetővé.
Aztán a főszerepet megkapta az a valaki, aki jó régen, 2007-től visszább 24 évvel ezelőtt az ikonikus Flashdance hegesztőlányaként vált ismerté, ami a hétköznapi embereknek mutatta meg, hogy lehetnek nagy álmaid is, és ha teszel értük, akkor ezek megvalósíthatók. Egyes képkockák pillanatai eggyé váltak velünk, azokkal az ütős zenei kollekciókkal. Még ha csak úgy halkan mondva állítólag testdublőrrel dolgoztak, és az egyes mozdulatokat sem főszereplőnk csinálta, de semmi negatív e miatt, hisz vitán felül máig egy klasszikus a maga kategóriájában. Na igen, ami akkor csipetnyivel újabbnak számított, az manapság már egyáltalán nem az. Az előbbi állítás ráaggatható szintúgy a Filmezésre, Zenére, Sportra.
Tehát Jennifer Beals ez a név, aki sokkal érettebbé vált azóta, és nemhogy jól tartotta magát, hanem még talán jobban is nézett ki valamivel. Itt egy lassan csordogáló drámával van dolgunk, ahol Beals egy értelmiséghez tartozó magányos, reményvesztett, lemondó személyt mutat be, ami a végére jellemfejlődésen megy keresztül.
Szóval, ez a nő éli a beszűkült, egyhangú életét Vancouverben. Eltelik bizony hosszú időszak ebben a beszűkült állapotban. Azonban van egy pont, mikor óhatatlanul vágyik az ember a nyitásra, újabb lehetőségekre, amik abban a pillanatban még akár megváltással is szolgálhatnak. Újra ott a sansz új emberekkel, élethelyzetekkel, közösséggel megismerkedni, melyek életet lehelhetnek magunkba. Sarah is így van ezzel, mikor megismerkedik egy másik féllel, akit Peter Outerbridge alakít. Főszereplőnőnk jól építi fel ezt a visszahúzódó karaktert. Meghatóbb jelenetekben pedig felettébb hiteles volt az apró rezdüléseivel, gesztusaival együtt.
Óriási íveket kerüli azért ez a mű. Csendes, meghitt keretek között lavírozgat, ezért inkább a nők szimpatizálhatnak vele jobban.
És igazatok van, baszki, hát megint nem írtam semmi újat, pedig már majdnem azt hittem. :) |
Wilhelm összes hozzászólása |
