Utolsó hozzászólások:
| A tengeren túlon - Vélemények (2023-12-18 13:38.04) |
Zenés-táncos oldalról megközelítve briliáns alkotás.
Kevin Spacey fejéből ötlött ki, hogy vászonra viszi a letűnt korok Amerikájának meghatározó zenészét, a jazz, swing műfaj jeles képviselőjét, az olasz felmenőkkel rendelkező, Walden Robert Cassottot, vagy, ahogy a világ ismeri, Bobby Darint. Aki az akkori időkben a zeneipar élvonalába tartozott, mi több, voltak, akik nagyságát, kvalitását Frank Sinatrához mérték.
Szóval Spacey nemcsak a főszerepet, de még a rendezést és a forgatókönyvírást is magáénak tudhatta, amivel azért így közel sem volt könnyű dolga. Akadhattak olyanok, akiknél némi hiányérzet alakulhatott ki azzal, hogy életrajza nem olyan átfogó, részletes. És az is kérdés, hogy például mennyire volt kézenfekvő Bobby gyermeki énjére való visszacsatolásai.
Nem tudom, de azt igen, hogy volt valami, ami mindent felmentett. Az nem más, mint a zenei, musical front, amit ő lerakott ide. Természetesen ez a lüktetőereje, motorja alkotásának. Továbbszőve, egyes részeknél még az eredeti Darint is kezdte felülmúlni. Nemcsak énekhangjával, előadásával brillírozott, hanem a táncos részekben azokkal a hanyag, himbálózó mozdulataival már-már Gene Kellyt meghazudtolta. Valami ilyet közölve felénk azokban a pillanatokban: Vedd már vidámabban az életet!
Na, de kukkantsunk vissza erre a majd két órahossza elejére, mikor a nagybőgő hangjaira zenészünk rögvest a csillagok sztratoszférájába találja magát, képsorok a Los Angeles-i Cocoanut Grove Night Clubba visznek, ami az Ambassador Hotelen belül található, legalábbis a képernyőn ez elevenedik fel számunkra, ahol egy forgatás alkalmával big bandjével szórakoztatja az igényes közönséget. Elvégre az ő dalait is az igényes kifejezéssel lehetne szépen leírni. Repertoárjából rábök az egyik népszerűre, aminek a címe: Mack The Knife. Ami különben Kurt Weill és Bertolt Brecht szerzeménye 1928-ból. Az utóbbi név a 20. századi színház reformere. Amit aztán filmre is vittek 1931-ben, Koldusopera címmel fut, aminek főszereplője egy Bicska Maxi nevezetű bandavezér volt. A másik meg az, hogy ezt a nótát számos magyar előadó is elénekelte.
Tehát Kevinen a reflektorfény, elegánsan, mikrofonnal a kezében, aranypálmák gyűrűjében dalolászik a kivilágított színpadon, nyomban lenyűgözi közönségét. Mi több, olyan könnyedséggel adja elő magát, hogy neki még az is belefér, hogy színezze a hangokat, Kérem szépen, kedvem szerint beleszínezek egyet- és ez csak a filmes változat, amit látsz. Kering világhálón egy teljes tőle, ahol ugyancsak szembesülhetsz vele, hogy milyen mesterien, vagy fogalmazhatunk úgy, hogy inkább már pofátlanul jól nyomja. Apropó! Létezik egy hasonló kaliberű pali, egykoron ő volt az egoista doktor a népszerű tv sorozatban, Dr. House névvel futott. Alakítója pedig Hugh Laurie, akinek szintén van érzéke az ilyesféle dalolászásokhoz.
Oké, kezdünk többet megtudni erről az életrajzról. Darin gyerünk filmezni felszólítással, nekilódul Hollywoodnak. Többféle szerepben próbálja ki magát, ezek alkalmával ismerkedik meg későbbi feleségével, Sandra Deevel, akivel példa gyanánt mondva a Nősülni Kötelező vígjátékban alkottak egy párt.
Bobby sztárrá avanzsál, a legkeresettebb előadók közé tartozik, még képes Sinatra nevét is átírni a sajátjára az előadók fellegváraként jegyzett, New York-i Copacabana szórakozóhely kinti tábláján. Azonban magánéletében, karrierjében a hullámvölgyek őt sem kerülhetik el. Ami a főbb gond vele kapcsán, hogy egészségügyi problémái akadnak, szívműtéten esik át, veleszületett tüdőbaja kezdi hátráltatni fellépéseit. Ám végső stádiumaiban is teltházas koncerteket ad Las Vegasban hódolói számára a Flamingo Hotelben.
A mű vége drámaira van alkotva, Bobby távozó dalával, The Curtain Falls-al, főszereplőnk éneklésével bizony simogat, bizserget ez az emocionális töltetű sláger.
Viszont Kevin nem szerette volna, hogy ilyen szomorkás véggel záródjanak a percek, így tehát vidámabbra vette a legvégét, ami szerintem mindenképpen pozitív lecsengést adott úgy összességében az egésznek. |
| A nevem Sarah - Vélemények (2023-11-21 16:00.05) |
Tv filmek birodalmáról beszélünk itt, ám van ebben valami olyan, amit érzésnek hívunk.
Egy voltaképp elég egyszerű mozit készített Paul A. Kaufman, de az egyszerűsége miatt válhat kedvelhetővé.
Aztán a főszerepet megkapta az a valaki, aki jó régen, 2007-től visszább 24 évvel ezelőtt az ikonikus Flashdance hegesztőlányaként vált ismerté, ami a hétköznapi embereknek mutatta meg, hogy lehetnek nagy álmaid is, és ha teszel értük, akkor ezek megvalósíthatók. Egyes képkockák pillanatai eggyé váltak velünk, azokkal az ütős zenei kollekciókkal. Még ha csak úgy halkan mondva állítólag testdublőrrel dolgoztak, és az egyes mozdulatokat sem főszereplőnk csinálta, de semmi negatív e miatt, hisz vitán felül máig egy klasszikus a maga kategóriájában. Na igen, ami akkor csipetnyivel újabbnak számított, az manapság már egyáltalán nem az. Az előbbi állítás ráaggatható szintúgy a Filmezésre, Zenére, Sportra.
Tehát Jennifer Beals ez a név, aki sokkal érettebbé vált azóta, és nemhogy jól tartotta magát, hanem még talán jobban is nézett ki valamivel. Itt egy lassan csordogáló drámával van dolgunk, ahol Beals egy értelmiséghez tartozó magányos, reményvesztett, lemondó személyt mutat be, ami a végére jellemfejlődésen megy keresztül.
Szóval, ez a nő éli a beszűkült, egyhangú életét Vancouverben. Eltelik bizony hosszú időszak ebben a beszűkült állapotban. Azonban van egy pont, mikor óhatatlanul vágyik az ember a nyitásra, újabb lehetőségekre, amik abban a pillanatban még akár megváltással is szolgálhatnak. Újra ott a sansz új emberekkel, élethelyzetekkel, közösséggel megismerkedni, melyek életet lehelhetnek magunkba. Sarah is így van ezzel, mikor megismerkedik egy másik féllel, akit Peter Outerbridge alakít. Főszereplőnőnk jól építi fel ezt a visszahúzódó karaktert. Meghatóbb jelenetekben pedig felettébb hiteles volt az apró rezdüléseivel, gesztusaival együtt.
Óriási íveket kerüli azért ez a mű. Csendes, meghitt keretek között lavírozgat, ezért inkább a nők szimpatizálhatnak vele jobban.
És igazatok van, baszki, hát megint nem írtam semmi újat, pedig már majdnem azt hittem. :) |
| A világ nem elég - Vélemények (2023-10-10 18:09.37) |
Temérdek akcióval van megspékelve A világ nem elég nevezetű 19. James Bond készítés, mely hordozza magával a régi jegyeket is. Azokat a régieket, amiket Sean Connery vagy éppen Roger Moore képviselt kémesebb köntösbe burkolva ezzel magukat, csak hát azok a korszakából adódóan lassabbaknak mondhatóak, amit már korábban írtam, tehát semmi új. Ugyan, ha összemérjük az 1995-ös rendezéssel, akkor Apted munkája adhat okot nekünk némi berzenkedésre. Ám jómagam simán igent mondok erre a mozira, mivel ilyennek kell lennie egy 007-es kalandnak, még ha összességében lehettek volna feszesebb részek, mégis hát ez még mindig az írek talentumának, Pierce Brosnannek a fénypontja, hiszen igencsak volt energiatöltet, életerő, megmutatni akarás az alakításaiban, akciózásaiban, amik hűen ábrázolták számunkra, hogy milyen a britek első számú titkos ügynöke. Na és ajándéknak kapott magának szemrevaló gráciákat, vagy éppen ellenfélnek. Az utóbbira értem ez alatt azt a bérgyilkost, akit a címlapfotós olasz modell, Maria Grazia Cucinotta alakít. Pont itt hangzott el Brosnantől az egyik szokásos szöveg, ami így hangzik: Én meg tudom védeni magát.
Aztán Bond mítosza újra felragyogott, az állandó veszélykeresésével, eltántoríthatatlan cselekvőképességével, vélt igazáért való küzdelmével, hazájának tanúsított hűségével, héroszi mivoltával, melyek pozitív színben tüntették fel mindig is.
Szóval, megvannak itt a szokásos jellemzők, úgy, mint merényletek, akciózásokon belül síelések, vízi manőverezések, száguldozások, elbújtatott, bevehetetlen erődítmények, lásd Skócia- Eilean Donan Castle. Bondot segítő csodakütyük, például a szinte mindenen átlátok napszemüveggel, Desmond Llewelyn utolsó közreműködésével, híres mondatával: Soha ne lássák, hogy vérzel. E mellett megjelenik a bebetonozott titkárnő, Moneypenny, akinek személyét inkább a Moore korszakban tették jobban perifériába, amikor kisebb traccspartikat, flörtöléseket tartottak egymással. Aztán láthatjuk az angol titkosszolgálat fejét, irányítóját, az M-nek nevezett kimért Judi Denchet, ő kihagyhatatlan volt már a kilencvenes évek közepétől, ám személye a Craig érában csúcsosodott ki, akkor vált mérvadóbbá, mivel akkor szorosabb kötelék alakult ki ügynökével.
The World is Not Enough-ban az akciók királyak, van bennük sung, azaz iram, vagy nevezhetjük dinamikának is, olyan, amire nyomban odafigyel az ember, és azt mondja magában, hogy ez már valami. Bros még mindig talpon van, kinézzük belőle, elhisszük róla, hogy fel tudja találni magát rizikós, kilátástalan helyzetekben is, és képes megmenteni a világot.
Sophie Marceau pedig szintén formában létezik, jól alakítja az ördögi és az angyali nőt egy személyben, aki a mozi történeti részének fontossága.
Továbbá, akinek több képernyős szerepet szántak, az nem más, mint Denise Richards. Lehet rajta rugózni, hogy vajon mennyire illett a képbe. Szerintem elment egynek, mivel Piercen volt toronymagasan a fókusz, így ebből a szempontból ártani nem ártott az egésznek.
Végül a jellegzetes zenei kották is felcsendülnek, amik védjegyei ennek a sorozatnak, sőt, még a betétdal is határozottan jó, oké, nem egy Gladys Knight, de a fúvósokkal, gitárral, énekhanggal, magával a misztikusságával együtt bizony ez ízig-vérig Bondos volt.
Bírálatok ellenére magam meg voltam elégedve ezzel a résszel. |
Wilhelm összes hozzászólása |
