Nos, én úgy gondoltam, hogy írok egy kis összehasonlító elemzést erről és pár másik gengszterfilmről, főleg a gengsztervilág ábrázolását vetem össze és a főhősöket. Tehát ne csak az ne olvassa tovább, aki nem látta ezt, hanem az se, aki nem látta a Keresztapa I., a Casino és a Sebhelyesarcú című filmek bármelyikét. A sort a Nagymenőkkel kezdem, hiszen annak a topicjában vagyunk.
Nagymenők:
A film feltétlen előnye, hogy a bűnözőket reálisan, olyannak mutatja be amilyenek valójában. Nem szimpatikusak, vagy éppen ellenszenvesek, egyszerűen csak bűnözők, akik nem tudnak, de főleg nem akarnak tisztességesen élni. Élvezik azt, hogy velük nem lehet packázni, hogy a legszebb nőket kapják meg, hogy nem szólnak rájuk ha hangos bulit csapnak, hogy nem bírságolják meg őket, ha titokban parkolnak. A film főszereplője, a kis H. Hillnek tetszett ez az életmód, és valljuk be, hogy bár az ilyen magatartással szemben eltérő az emberek értékítélete, azért olykor még a bűnözőket leginkább megvető állampolgárok is örülnének egy olyan életnek, még ha ideig-óráig is.
Hill (vagy inkább Scorsese) nem próbálja narrátorként elhitetni a nézőkkel, hogy ebben erkölcsileg bármi jó lenne. Nem célja a rendezőnek, hogy azonosuljunk a karakterekkel.
Érdekes, hogy Henry egy kicsivel mindig jóindulatúbbnak tűnik társainál (nem akar ölni, ha nem muszáj, el akarta látni az egyik sebesült sérüléseit, próbálta elsimítani a később gyilkossággá fajuló konfliktusokat), de nem annyira, hogy ez túlzottan szembeszökő legyen.
Karaktere gyakorlatilag fejlődésmentes. Hamar rájön, hogy bizonyos esetekben csak magára számíthat, de még a film végén is úgy áll a dologhoz, hogy korábban valaki volt, később meg senki lett. Ebben van ugyan valami, ám feltűnő, hogy életének buktatóira még a legvégén sem jött rá. Például arra, hogy ez a menő életforma bizony korántsem a teljes szabadság, komoly játékszabályok vannak itt, s ha megszegi őket, még annál is rosszabbul jár, mintha a rendőrséggel húzna ujjat. Tehát a teljes szabadságot nem éri el. A teljes befogadottságot, valakikhez való tartozást szintén nem. Emlékezzünk arra, kikből lehetett Nagymenő! Se belőle, se Jimmyből nem lehetett az, érdemeik ellenére sem. Igaz, volt sok jó éve, s ezért érthetővé válnak nézetei.
Nőkkel való kapcsolata érdekes. Szerintem nem szerelmes volt a feleségébe, hanem csak vonzódott hozzá, bár ha valakit szeretett, akkor az ő volt.
Joe Pesci karaktere egy ellenszenves, a gyengékkel ok nélkül kikezdő személy, az életben az ilyet én undorítónak tartom, ám annyira jól hozza a figurát, hogy gyakorlatilag vártam minden egyes jelenetét.
De Niro karaktere Jimmy, egy megfontolt, de olykor idegessé váló bűnöző, főleg a film első felében tetszett az alakítása.
A feleségre is szánok pár szót. Szenvedélyes, aki tudja mibe csöppent bele. Tudja, hogy nem átlagos az életük, de ahogy maga is mondta narrátorként, mindig csak a saját köreikben mozogtak, ő is csak ezt az életstílust látta, így számára ez természetes volt.
Az egyetlen hiány számomra az, hogy később nem esett szó arról, mi lett a családjával, pedig utalás történt arra vonatkozóan, hogy édesanyja még él (feleség: "egyszer vihetnénk a kocsit anyádhoz is"), és hogy valamilyen szintű kapcsolata épp ezért még van vele.
De ez nem von le a film értékéből. Élvezhetőségre talán elmarad a Casinótól, de ez a film nekem többet adott annál. A minőségileg hasonló, bár ennél számomra jobb Keresztapa ennek pont az ellenkezője, eszmény szempontjából.
A Keresztapában ugyanis azt tapasztalhatjuk, hogy a rendező (és korábban Mario Puzo) „közelebb” hozza hozzánk a bűnözőket, legalábbis a Corleone család tagjait. Tudjuk milyen bűnöket követnek ell nap, mint nap, mégis igen nagy szimpátiával tudunk viseltetni irántuk, főleg Vito iránt. Ezeknek több oka van. Az egyik, hogy a rendőrök, itt nem játszanak fontos szerepet, ha felbukkannak, általában egy adott „család” korrupt „alkalmazottai”. Tehát leginkább a családok kapnak szerepet. Ezek közül a Corleone család több szempontból kiemelkedő, amit Vitonak is köszönhetnek. A Don mindig bölcs, korrekt, tisztelettel viselkedik nála kevésbé tekintélyes emberekkel is, ellenzi a drogot. Feleségéről keveset tudunk, a könyvben említik, hogy sose emelt kezet rá a férje, mert az ő szavaival élve „mert ő sose adott rá nekem okot”, és azt is említik, mennyire szerették egymást. Példás erkölcsű, családját őszintén szerető férfi és családapa, aki örökbe fogadta Tom Hagent pl, segített kisembereknek, s sokszor csak keveset kért érte (Bonaserától csak annyit, hogy „minden művészetét” adja bele azért, hogy Sonny „jó állapotba” kerüljön utolsó útján). Hajlandó lemondani személyes bosszújáról azért, hogy fiát biztonságban tudhassa. Itt merőben másképp ábrázolják a bűnözőket, mint a Nagymenőkben, legalábbis a Corleonékat, mondhatni idealizálják őket, főleg Vitót. Ezt mind a könyv, mind a film mesterien teszi, tudjuk hogy van egy nagy adag szépítés, de gyönyörűen tálalják, s ne feledjük, a többi családhoz képest abszolút tisztességesek.
Michael Corleone életét is megismerhetjük, akit összességében szintén szimpatikus szereplőnek ismerünk meg és legfőképpen bátornak. A végén sejthetővé válik, hogy ő más módszereket fog követni, mint édesapja. Nem írnék a többiekről nagyon, mert ennek az írásnak nem célja a karakterek bemutatása és ez egy másik film topicja. Meg hát azokról kb órákig lehetne írni
A Casino remekül kezdődik. Látszik, hogy azonos a rendezője a Nagymenőével, itt is bemutat egy s mást ebből az átlagember számára nem igazán ismert életből, bár itt közelebbinek érezhetjük Ász karakterét. Maga az egész film nagyon hasonlít rá. A felemelkedés, az aranykor, majd a szükségszerű hanyatlás folyamatait láthatjuk. Úgy gondolom De Niro itt még inkább belejött ebbe a szerepbe, s mivel ő volt az abszolút főszereplő, jobban ki is tudott bontakozni, mint a Nagymenőkben, ahol szintén meggyőző és kiváló volt. Ennek a karakternek, mármint Ásznak a viszonya a nőkhöz valahol Henry Hill és a Don között van. Gingert akarja, nem mást, bár tudja, hogy a nő csak mint embert szereti, ez sem szegi kedvét . Számomra a Casino első fele tökéletes, ha azon a szinten tudják tartani végig, ez lenne a kedvenc gengszterfilmem, sőt top 5 lett volna összességében is. Azért így is remek alkotás, Joe Pesci hasonló figurát hoz, ismételni nem szeretném magamat.
A sebhelyesarcú főhőse, Montana, bármilyen furának is tűnik, a fentebbi karakterekhez képest jobban hasonlít Henryre. Mindketten valakik akartak lenni, s tettek is érte rendesen, mélyről jöttek, s magasra jutottak (ez mondjuk kb mindegyikre igaz), majd bukottá váltak, csak mindketten máshogyan, s némi szerepe a kábítószernek is van a dologban. Tony jóval kegyetlenebb Henrynél, ám tisztességesebb is, vesztét is ez okozza végül. Michelle Pfeiffer karakteréhez eszméletlen vonzalom fűzi, de ez inkább vágynak, mint szerelemnek tűnik.
Al Pacino hihetetlen erővel hozza Montanát, ezt az erőt egyik másik karakter sem hozza, igaz azoknak mások az erősségeik. Tony a túlerővel szemben helytáll, de szükségszerűen alulmarad. Heroikus küzdelmet vív, kb az utolsó 15 percben személyiségének 1-2 új, szimpatikusabb, tiszteletreméltó vonását ismerhetjük meg, mely mindvégig jelen volt, de csak a végén volt szükség arra, hogy megmutassa ezeket nekünk.
Nálam a sorrendben a Keresztapa áll az első helyen (sajnos a 2-t máig sem láttam, de már jó ideje tervezem, a 3 sem rossz, de elmarad ezek mögött), bár a könyvtől messze elmarad, de még így is művészien kidolgozott, élvezetes alkotás. Ezt követi a Casino élvezhetőségre, ám a Nagymenők lehet, hogy 1 kicsivel mégis jobb film, mint írtam legalábbis nekem többet adott, jobban elgondolkodtatott. Nincs oka szégyenre, de egyértelműen a 4. nálam a Sebhelyesarcú, mely szintén jó alkotás, de több szempontból gyengébbnek ítéltem meg a másik 3-nál, megjegyzem ebben a mezőnyben nem szégyen (főleg mert nem én vagyok a viszonyítási pont, így csak saját szemszögemből nézve van ennek a rangsornak jelentősége:)).
|
