F. W. Murnau egy olyan személy a filmtörténelemben, aki mellett egy valamit magára adó filmesztéta sem mehet el szó nélkül. Talán az egyik legmeghatározóbb filmalkotója volt a 20-as évek német expresszionista mozgalmának, melynek többek között az 1922-es Nosferatu volt az első képviselője. Amit manapság „gótikus” horrornak bélyegzünk, azoknak a gyökere erre a mozgalomra nyúlik vissza, legalábbis látványvilágát tekintve. Zavaros vonalvezetések; aminek egyenesnek kellene lennie, az a német expresszionizmusban ferde; a tárgyak fel vannak nagyítva; élesen kontrasztos a sötét és a világos, illetve maguk a karakterek is rémülettel, nem teljesen ép elmével viszonyulnak ehhez az irreális, kontrasztos világhoz. Ez adja meg ezeknek a horroroknak az alaphangulatát és kápráztatja mind a mai napig a szemet és az elmét. Ennek a mozgalomnak a modern megújítója volt Tim Burton is, aki ezt büszkén hangoztatja is.
A Virradat - ami már nem német, hanem amerikai produkció volt – nyomokban még visszaidézi nekünk ezt a német vonalat, elég ha csak a film első felében látható parasztházbelsőre gondolunk, ahol az asztal olyan ferde volt, ami egy normális filmben maga a poén csattanója lehetne, de Murnau és a német expresszionizmusban ez a világ szerves része, melybe beleolvadnak a karakterek. Ettől az irányzattól a filmben szimbolikusan is eleveznek csónakon a karakterek, és belecsöppennek a modern nagyváros izgalmába, mely nem mellesleg egy hatalmas, 200 ezer dolláros (eszméletlenül nagy szám volt ez akkoriban) set volt, amit kifejezetten a filmhez építettek fel. A Metropolist idéző nagyváros jelenet után pedig ott volt a vidámpark jelenet, szintén egy hatalmas díszlettel. A nagy kérdés, hogy a nem kicsit drága látványvilág jól kiszolgálta-e a történetet, és fordítva? A válasz az, hogy IGEN!
A két főszereplő kálváriája több műfajt is érintett a másfél órás játékidő alatt. Thrillerből drámába, majd romantikus komédiába fordult át, végül ismét drámába. Nem sok film képes arra, hogy ilyen tökéletesen harmonikusan mutassa be ezeket az átmeneteket. A különböző helyszínek segítettek szétválasztani a műfajokat és megadták az adott váltásnak a tónust. A történet röviden annyi, hogy egy férfit a szeretője rábeszéli arra, hogy gyilkolja meg a feleségét, aki ezt képtelen megtenni, és a bűnbánat után a két fél újra egymásba szeret, erősebben mint korábban. A sztori nem tűnik bonyolultnak, de csodálatos színészi játékot mutat be George O’Brien és Janet Gaynor a testbeszédükkel, gesztusaikkal, mindezt egy szó nélkül, hisz ugye ez egy némafilm. Pontosabban átmeneti film, ahol már zene és hanghatások megjelennek beépítve a filmben, csak a beszéd még nem. Éppen ezért a színészek teste beszéli el nekünk a filmet, méghozzá tökéletesen. Mindemellett nagyon vonzó volt mindkét színész, jó kémiával és ezért nagyon jó volt nézni őket.
Hihetetlen, hogy ilyet lehet mondani egy némafilmre, de ez az a fajta, ami több nappal később is ottmarad az emberben. Az a világ, amit Murnau a filmjeibe építeni tudott rövid karrierje és (sajnos) élete során, az beleégette magát a filmtörténelembe. A profizmusa áthatotta a film minden elemét, a Virradat egyszerre szórakoztatott, gyönyörködtetett és nyűgözött le. Gondolkodás nélkül megadom erre a maximális 5*-ot.
|