Kié a felelősség?
Október 19-én volt szerencsénk megtekinteni az idei Cannes-i fesztivál egyik nagydíjas filmjét. (Megosztott díj volt idén.) A belga Jean-Pierre és Luc Dardenne rendezőpáros filmjéért már előre lelkesültem, ugyanis szeretem a francia filmeket. Sajnos még nem láttam ezt megelőzően filmet a rendezőktől. Illetve az 1948-as Vittorio De Sica-klasszikust, a Biciklitolvajokat – mely előtt méltóan tiszteleg e film - sem volt még szerencsém megtekinteni.
Adott egy rossz gyerek (Cyril). Bentlakásos iskolában él, mert apja eltaszította magától. Megismerkedik egy fodrásznővel (Samantha), akivel már első találkozásuk alkalmával kialakul egy mélyebb kötődés. („Foghatsz, de ne olyan erősen.”) Befogadja Cyrilt, együtt megkeresik az apát. Akiről kiderül, hogy nem tudott felelősséget vállalni a gyerekért, ezért inkább tudomást sem akar venni róla. Cyril nem nyugszik meg Samantha gondoskodó szeretete ellenére sem. Gyermeki lelke az édesapa elvesztése után is vágyja egy idősebb férfi példakép útmutatását. Így kerül egy fiatalkorú bűnöző befolyása alá, aki a pótapa szerepét tölti be nála.
A bicikli a történetben a fiú apja iránt érzett kötődésének szimbóluma. (Alapvetően még az ifjúság, az önfeledt gyerekkor képzetét társíthatjuk hozzá, illetve belemagyarázható még a környezettudatosság is.) Egyes motívumok ismétlődnek a filmben. Például Cyril mindig ahhoz ragaszkodik, akitől az eltűnt/ellopott biciklit visszakapja. Először apjához, majd a fodrásznőhöz, végül pedig a fiatal bűnözőhöz. Az erőszak jelenléte is tanulságos: először elszenvedője, majd elkövetője, végül megint szenvedője az erőszaknak. Ez az élet körkörösségét, a fogat fogért elvet is jelképezheti. Erre játszik még rá a filmben az is, hogy a Cyril által korábban megtámadott férfi fia bosszúból megtámadja Cyrilt. S végül az ő apja szintén felelősségmentesen cselekszik. El akarják titkolni a dolgot. Rossz példát mutat fiának.
A film egyértelműen felhívja a figyelmet a nyugati társadalmak mai gyermeknevelési szokásaira, azok hiányosságaira. Egyre kevésbé vagyunk hajlamosak felelősséget vállalni tetteinkért, másokért meg szinte már alig. Ezt kitűnően példázza az a jelenet, amikor Samanthát Cyril miatt faképnél hagyja a barátja (ő sem bír felelősséget vállalni érte). A nő azonban kitart mellette, így fáklyaként a sötétségben útmutatást adva nekünk, hogy nem csak magunkért kell felelősséget vállalnunk, hanem bizony szeretteinkért, s főleg gyermekeinkért is. Hiszen ha mi nem neveljük megfelelően utódainkat, követendő példát állítva eléjük, akkor csakis magukra utalva találhatják meg azokat a módszereket, alakíthatják ki önnön erkölcsi hovatartozásukat, melyeket majd ők is továbbadnak. Példa nélkül, magunkra utalva sokkal nehezebb elboldogulni az élet útvesztőiben. (A fiú a nő hatására tanulja meg, hogy felelősséget kell vállalni tetteiért: bírósági eljárás, bocsánatkérés.)
Technikailag elmondható a filmről, hogy a dokumentarista jelleg dominál benne.
A kézi kamerás felvételek, a közeli képek és a zenei aláfestés minimalizálása teszik hitelesebbé, realisztikusabbá az amúgy is életszerű történetet. A precíz színészi játéknak és a jól megírt forgatókönyvnek köszönhetően a karakterek egyből felkeltik a nézők érdeklődését. Annak ellenére, hogy ábrázolásuk hiányos, fekete foltokkal rendelkeznek, nincs többletinformáció. A film keretes szerkezetű, in medias res kezdéssel indít. Részesei leszünk egy bolyongó ifjú lélek élete egy meghatározó szakaszának, felnőtté válásának. A film zárása is gyors, nem hollywoodi jellegű, nincs még egy feleslegesen hozzáadott, megmagyarázó-lezáró jelenet. Amilyen hirtelen bekapcsolódhattunk Cyril életébe, olyan hirtelen ki is lépünk belőle. Ezek is azt erősítik, hogy itt nem egyéni sorsok vannak a górcső alatt, hanem társadalmi folyamatok, melyek mindnyájunkat érintenek.
|