Oltári kafa feel good movie.

Richard Linklaternek nemcsak a drámákhoz van érzéke, hanem zenés fronton is képes volt alkotni, ilyet például, mint az Everybody Wants Some.
A nyolcvanas évek előtérben, igen, azok a nyolcvanas évek. Sőt, érezhetően a hetvenes évek legvége szintén befigyel. Mondhatjuk, hogy megint egy időutazás a múltba. Ha hátad közepére nem kívánod ezt az old school korszakot, akkor érthetően nem a te mozid lesz, ám ha mégis, akkor elröpíthet kikapcsolódni, feltöltődni, adni neked valami plusz élményt ez a két órahossza.
A történetet műfajhoz illően kezeljük, szóval semmi szőrösszívűség nincsen ennek kapcsán. Egy csapat halállaza fiatal baseball játékosról szól a sztori, akik egy lerobbant vityillóban tengetik a napjaikat közösen. Ők fittyet hánynak az élet nehézségeire, csak ÉLIK az életüket. Úgy élik, ahogy sokunk tehette ezt a tizenéves éveiben, plusz a húszas évei elején. Csak te voltál, az éjszaka, a pezsgés és a diszkógömb- azt képzelted, hogy ott és akkor a világ a tiéd. Persze, utána ez változik bennünk. Érlelődünk, keményedünk, befelé fordulóbbakká, negatívabbakká válunk, páncéllal burkoljuk be magunkat a sivár mindennapokkal szemben. Szembesülünk azzal, hogy az élet közel sem fenékig tejfel.
Okés, álljunk is meg most ezekkel a leírtakkal.
Mert ezek a képernyős percek egészen másról szólnak. Inkább a letűnt fiatalságunk újbóli bizsergető érzésére hivatottak. És valami kitűnő módon hozza vissza nekünk ezt az érzést, az első órahossza ezt főleg jobban meglovagolja.
Tehát, Linklater összeverbuválta fiatal srácait, akiket porondra tett, és azt mondta nekik: Ne foglalkozzatok semmivel, semmi gátló tényezővel, csak éljétek ki magatokat itt és most a kamera előtt. Srácok pedig megfogadták rendezőúr tanácsait, és valami hihetetlen könnyed módon lófráltak alakításaikban.
Mikor úgy hozta a helyzet, akkor házibulit szerveztek, hacacáréztak, különböző balhécskákba keveredtek, rodeóztak, csajokkal flörtöltek. Fogadásból még kettéütöttek baltával egy baseball labdát is- ott a tökösség abban a snittben. No meg rakatnyi rekreációs tevékenységet végeztek, hiszen papíron ők valahol egy baseballcsapat, de semmi megerőltető dolog nem szerepel a szótárukban, csakis amiben jól festünk, és könnyedén érezhetjük magunkat.
Komolyabban vizsgálva, Richard tényleg figyelt a részletekre, nem is akárhogyan. Nézd meg a vityilló berendezését, a szereplők ruházatát, és természetesen a dizsit. Milyen élethű volt az a szórakozóhely, azokkal a fényekkel, italpulttal, parkettel, hemzsegő spinékkel- bazijól eltalálta. Erre megfejelve, a zeneszámok, többféle műfajból, diszkó, rock, country, még a punk is tiszteletet tesz. Ezek rányomtak egyet-kettőt az amúgy is parádés percekre.
Kitérek kimondottan, Giorgio Moroder és Pete Bellotte zenei keverésére, Donna Summer- 1979-es Bad Girls-re- huuu micsoda gyöngyszem ez a diszkó korong- a végén lévő fúvósokkal, síppal, Summer hangjával, azzal az ÜTEMMEL egy épületet is megremegtetne- egyszerűen non-plus ultra! Amely egyébként a legtöbbet eladott Donna album volt.
Aztán rendezőurunk a kisebb berendezésekre szintén ügyelt, gondolok itt a bakelitlemezekre, videókazetta arzenálra, vagy éppen a régi hifire, kazettás magnóra. Még a játékgépekre is, egyiken a Kiss nevezetű rock zenekarnak volt az emblémája feltüntetve, ha figyelted. Mit több, hesszeld be azokat az Adidas csukákat (three stripes), aminek az egyik reklámarca, viselője, Freddie Mercury volt akkoriban.
Lépnek előrefelé a percek, akadnak holtidők, láthatóan óriási események sem burjánzanak eme filmben. Ám erre az élet élvezetének nevezett hullámvasútra rá kell hangolódni. Ha nyitott vagy rá, akkor bizony felemelőbben érezheted magadat nézése közben, és szerintem ennyi bőven elég.
Nem is ragozom tovább, aminek szánták ezt az élj a pillanatnak mozit, arra első osztályú.

1. Sweppes (2016-08-11 11:40.47)