"A nyugati civilizáció jelképe ezer éve bizonyára a latin kereszt lett volna. Száz éve talán Leonardo Vitruvius-tanulmánya, amelyen körben és négyzetben ábrázolja az emberi test arányait. E kép egyszerre hordozza a tudományos igényességet, a művészi zsenialitást és a felvilágosult ember világnézetét, amelynek középpontjában átvette az Isten helyét. A szétzuhanó posztmodernitás már nem fejezhető ki egyetlen szimbólummal – a lángoló Notre-Dame-katedrális legfeljebb az ateizmus és az iszlám kettős szorításában fuldokló keresztény világrend hanyatlásának jelképe lehet. Elon Musk világűrbe lőtt Teslájában a történelem utáni ember technológiai fejlettségének gőgje, értelmetlensége és a kor marketingfétise egyaránt kifejeződik.
A XXI. századi Nyugat szimbóluma lehetne egy plázában lövöldöző tizenéves tömeggyilkos, kezében az ember leghasznosabb evolúciós vívmányával, amely gyilkolási képességét megezerszerezi – méltán személyesíti meg a fogyasztói társadalom és a posztmodern politika csődjét: a túlcsordult jólét, a patológiás önimádat, a hírnévfétis, a végzetes elidegenedés és magány groteszk emberáldozatot mutat be a Semminek. Az alkalmas szimbólumok sora végeláthatatlan, de bármelyikre esne a választás, egy elemük közös volna: valamennyi jelkép a gagyi, értéktelen, tömeggyártott termékek leghívebb védjegyéből, műanyagból lenne kiöntve, mely anyag legpontosabban fejezi ki az olajkor tárgyi és szellemi kultúráját, s mely anyag soha el nem bomlik, hanem hulladéktengert képez, és örök mementóként a jövő nemzedékeinek örökségévé válik.
Háromszáz éve még nem létezett az a fogalom, hogy szemét. Az eszközeihez felhasznált anyagokat az ember kölcsönvette a természettől, aztán amikor feleslegessé váltak, visszahelyezte azokat az ökológiai körforgásba, hogy a természet újrahasznosítsa. A szemét új vívmány – fogalma mindarra vonatkozik, amit az ember a bolygó testéből kitép, de visszaadni már nem tudja neki, így abból szeméthegyeket rak, amelyek lelke az igazán tartós hulladék: a műanyag. A ma szemétre hányt műanyag nemcsak a szemetelők unokáinak és azok unokáinak jár, hanem az ezer év múlva itt élőknek is. Addig is a táplálékláncba kerül, az ember pedig legfeljebb reménykedhet, hogy nyomorult életét a szervezetébe kerülő műanyag nem rövidíti meg. S ha mégis, az orvostudomány majd fejleszt a gazdagabbaknak műanyag gyomrot, amely elbír az elfogyasztott hulladékkal – egy gyors szervcsere, s kész is az el nem bomló ember a Krisztus utáni harmadik és negyedik évezredre.
Amint a műember eljövetelének napja közeledik, egyre nyilvánvalóbb, hogy a műanyag gyártását nem lehet betiltani – még az egyszer használatos műanyagét sem. Első a fogyasztó, aztán a túlélő. A bolygó egyik legnagyobb műanyaghulladék-termelő cége a budapesti metróban szexi identitáskampányt folytat, amely ellen pár homofób gyökér tiltakozik, s így a szennyező cég bármiféle előzmény nélkül a jövő zálogává válik. A Föld megmentésén fáradozó liberális progresszió nemcsak azt felejti el, hogy a hősként ünnepelt részvénytársaság műanyaggal szennyez, de azt is, hogy a szóban forgó cég Orbán Viktor stratégiai partnere – többek között az úgynevezett rabszolgatörvény is a hozzá hasonló multinacionális nagyvállalatok lobbijának eredménye.
Még csak az sem követelhető meg, hogy ha egy cég forgalomba hoz egy tonna műanyagot, annak fejében egy tonna műanyagot feldolgozzon. Ha polgárait értelmetlen szabályokkal fegyelmezheti, az állam mindig nagyon motivált: aki ellenáll, azt eltapossa – a részvénytársaságokból azonban annyi sem kényszeríthető ki, hogy legalább a nyilvánvaló és kezelhetetlen károkozást felfüggesszék. Az emberiség sorsát egy elszabadult apparátus bénult eszközeként szenvedi el: az ember többé nem szellemi lény, hanem termelési és fogyasztási funkció. A kafkai rémálom annyira valóságos, hogy a teljes XX. századot, a két világháborút, a gulágot és Auschwitzot egyaránt az emberiségen úrrá lett organizáció szelleme rendezte és szervezte meg. Az ember hivatalok, cégek és algoritmusok foglya lett, s az intézmények mögött nincs gonosz elme, csak milliárdnyi egyéni önzés és vakság. Nincs felelős, és nincs felelősség: nem nevezhető meg az az ezer, tízezer vagy százezer fő, akiket a megfelelő személyekre leváltva a folyamat megállítható volna. A pilótafülke üres: a világot nem vezeti senki – vagyis a Senki, az elszabadult személytelen vezeti a világot.
A robotpilóta által vezetett emberiség még egy olyan csekély, jelképes ügyben sem tudja cselekvésre bírni magát, mint a műanyag gyártásának tilalma, holott százszor nagyobb problémákra kellene megoldást találnia. A klímaváltozás, a népvándorlás, a pusztító politikai polarizáció, az autoriter trollkurzusok és a velük szemben felvonuló liberális szélsőségek mindegyike humánus és hatékony válaszra váró kérdés a XXI. századi ember előtt. Ki tudja, hogy a szélsőbaloldal társadalommérnöki hajlama mikor és hol tér vissza a venezuelai kudarc után? Ki tudja, mikor vezeti a világot újabb válságba a globális pénzügyi rendszer óriáskaszinója, a Wall Street és a szabadjára eresztett kapitalizmus, amely a nyugati társadalmakat is egyre erősebben feszegető, obszcén mértékű szociális egyenlőtlenségeket termel? E problémák megoldására már aligha kap esélyt az emberiség, amelyet a szervetlen szerveződés cselekvőképességétől végleg megfosztott. A politika és a politikus maga is műanyag: alakja könnyen formálható, de struktúrája leválthatatlan, el nem bomló, szervetlen hulladék.
Nem lehet az emberekkel elvégeztetni a változást – a műanyagmentes július nem válasz. A televízió és a tömegkultúra kapcsán meg a termékek és szolgáltatások minősége kapcsán ugyanez volt a varázsrecept: jól kell szavazni a távirányítóval meg a bevásárlókocsival, és akkor a piac majd egyre jobb minőséget termel ki magából. Csakhogy ez hazugság volt: az atomizált egyén fogyasztói kosarát igényei szerint állíthatja össze, de a pénzügyi és politikai rendszerek, a részvényárfolyamok és marketing-költségvetések mindig erősebbek az ember tenni akarásánál. Az eredmény: reklámokhoz igazított kultúra, szervezett agymosás, tervezett avulás. A túlélés szelleme meggyőz három embert egy személyes példával – a pusztulás szelleme meggyőz háromszázezer embert egy vonzó leárazással. A műanyagmentesség drága, idő- és energiaigényes luxus. Nyilván etikus és fenntartható, de az emberiség jelen állapotában nem engedheti meg magának – a cégek profitérdeke, a politika tetszetős válaszok iránti igénye, a növekedés kényszerítő szelleme fontosabb.
Az emberiség az államot azért hozta létre, hogy az ilyen ügyekben eljárjon. Helyes pénzt adni az utcán élőknek, de ez nem váltja ki a szociális rendszert. Helyes nem engedni, hogy a gyermek a tűzzel játsszon, de ez nem váltja ki a tűzoltóságot. Helyes felhelyezni a sebtapaszt, de ez nem váltja ki a kórházat. Az egyéni cselekvés kevés: az államokból kell a változást kikényszeríteni."
|
