Usher Raymond akkora előadó volt RnB műfajban a 90-es évek végén és a 21. század elején, hogy arra szavak nem léteznek. Mikor még harapott, 1500%-on égett, mikor úgy ment fel a színpadra, hogy a rendkívülire törekszik, mikor megvolt benne az a mentalitás, hogy odateszem magamat, meg akarom mutatni mit tudok, milyen értékeket tudok felszínre hozni. Tele tűzzel, erővel, szenvedéllyel, pezsgéssel, ezek mellé hozzárakta a rengeteg munkát. Evolution 8701 turnéja alkalmával, az elején, a fekete szerkós számaira- mit nyom le azokban a percekben, na és hogy! Aztán az Atlantában lezajlott Truth Tour 2004–es koncertjét szintén megnézheted, ami amúgy DVD-n is megjelent. Az Intróval együtt, amikor a halálfejes mandzsettagombú zakójában lépked előre. Abban a műsorban a legmagasabb szintre vitte saját magát a csapatával megtámogatva. Az a robbanékonyság, az a szenvedély, amivel végignyomja a koncertet.. Egyébként Aaron Spears impulzív dobolása se semmi. És olyan nüanszírozott, izolált, összehangolt tánckoreográfiát rakott össze ez a manus, hogy azt vérlázítóan, brutálisan nehéz letáncolni. Korom sötétig dolgozhatott, hogy minden ilyen folyékonyan, vezérelten menjen. Az nem a nagyjából kategória, hanem valami egészen más. Inkább a totális teljességre törekvésnek tudnám nevezni. Mikor a kezdő számában oldalra dobja magát a robbanás alatt- maga volt a nagybetűs VIRTUOZITÁS! Vagy éppen fent a színpad tetején a You Remind Me-re azt a kézállást figyeld, ahogy beleáll a mozdulatba, huuuu bazdmeg, szóval, ilyet ritkán fogsz látni,- hátborzongatóan profi.
Ma már azért jócskán megkopott, fényévekre a fentebb említettebbekhez képest, másfajta mederben folyhat a pályája, ám fiatalabb éveiben az biztos, hogy irdatlan izzadtságok, verítékek árán kisuvasztotta a maximumot, a legjobbat magából- és ez az, amire én személy szerint emlékezni fogok.
Az meg, hogy színészileg milyen formát tud hozni ide, vagy, hogy most hol tart, ezek megint más kérdések.
Mégis muszáj erről a filmről beszélni, ami egy egész jó kis bűnügyi töltetű ifjúsági film Craig Bolotin rendezésében. Nem véletlen a cím: Hallasd a hangodat. Iskolai lázadásról szól, lázadni a nehéz körülmények ellen, pár fiatal összefog a rendszerrel szemben és az akaratukat próbálják érvényesíteni. Fő kiváltó ok egy tanár kirúgása, e mellé érkezik az iskolán belüli rendőri brutalitás, a viszontagságos környezet, ezeket nehezményezi pár lázongó, ezért felszólalnak. Túszul ejtenek egy zsarut és követeléseket kérnek a felsőbb erőktől. A rendőrség vezérnője, Vanessa Williams, aki tárgyalófélben van az egyik főszereplővel, a Lesternek nevezett Usherrel. Forest Whitaker szokásához híven parádésan játszik, ám ami sokaknak meglepő lehet, hogy Raymond tapasztalatlansága ellenére bizony felér szintjére- meglepően hitelesen alakította a múlt fájdalmába belemerülő iskolást. Egy iskola tanulóit láthatjuk a képernyőn, ezért léteznek filózófiai gondolatok is: „Nem az számít, hogy meddig élsz, hanem hogy hogyan élsz, és mit hagysz magad után”. A felek közötti párbeszédek, amik még jók és közelebb hozzák a való életet. A történet nincs eléggé feszültre szőve, néhol levette ezért a filmről a figyelmemet. Ám végén megérkezik a dráma, Usher és Whitaker jelenete pedig első osztályú, egy hétköznapi rendőr józanító szavai, egy suhanc srác önmagának legyőzése, két hasonlóan törött fél egymáshoz fordulása, majd egymásba borulása. Jó volt látni ezt a filmet, záró balladaként pedig felcsendül az If Only in Heaven's Eyes, ami méltóan zárja le a látottakat.