Főoldal

TV műsor

DVD / Blu-ray

Filmek

Bejelentkezés
E-mail:
Jelszó:
Megjegyezzelek?

Regisztráció Elfelejtett jelszó
Regisztrálj és nyerj DVD-t, vagy mozijegyet!

Keress
filmet személyt

Részletes keresés

DVD / Blu-ray premierek

Alien - Romulus *Angol hangot és Angol feliratot tartalmaz* (DVD)

Escobar - Az elveszett éden (DVD)

További DVD premierek

További Blu-ray premierek

Hamarosan a TV-ben

Bajos csajok
- Moziverzum, 09:15

Vadászat a Vörös Októberre!
- Mozi+, 09:30

Sam, a tűzoltó - Marslakó riadó
- JimJam, 10:08

Bérgyilkosok
- AMC, 10:10

A tanú
- Magyar Mozi TV, 10:25

Teljes tévéműsor

Szülinaposok

Jay Brazeau (71)

Ralph Fiennes (62)

Hector Elizondo (88)

Guido de Angelis (80)

Kamarás Iván (52)

További szülinaposok

Legfrissebb fórumok

- Filmes Sámánok Rendje -

Jellemző mondat, esetleg rövid párbeszéd - melyik filmben hangzott el?

Lányok Dubajban - Vélemények

Belfast - Vélemények

Portugál - Vélemények

További fórumok

Utoljára értékeltétek

Vészjelzés

Alan Ritchson

Fórum - Dzsessz Párizsban - Vélemények

Ahhoz, hogy hozzá tudj szólni a fórumokhoz, be kell jelentkezned, vagy regisztrálnod itt!

1. Wilhelm (2023-01-09 17:16.17)

Hangulatfilm.
Alapjában véve bírom a dzsesszt, főleg a britek által megformáltakat, és a 21. századi smooth jazzt. Az ötvenes évekbeli képviselőivel sincs gondom, értem ez alatt például John Coltranet, aki sokat tett ehhez a műfajhoz, hiszen egyike azon úttörőknek, akik lerakták az alappilléreket. Természetesen idesorolhatók elődei szintén: Charlie Parker, Bud Powell, Thelonious Monk, Shadow Wilson, vagy éppen az utáni időszakból lévő, a megosztó dzsesszzongorista, akit Herbie Hancocknak nevezünk.
1950-es évek végi Párizsban járunk, ahol a helyi kisbárban zajlanak az események, zenei dallamok felcsendülése tölti be a bárt. Erre a melankolikusabb hangulatra, ha éppen ráérzel, akkor a zene mágiája kikapcsolhat és elröpíthet az akkori korszakba egy csöppet.
Maga a történet elég sallang, nem túl sokatmondó. Egy neves szaxofonistáról szól, akit Gordon testesít meg. Ő nap mint nap a bandjével együtt zenélget az egyik helyi párizsi bárban. Csak hát ez az ember a zenélései mellett egy kiüresedett személy. Általában a lóvéját herdálja, vedel, nem tudja, hogy mi tévő legyen életével kapcsolatban. A régi művészekre jellemző életformát él, gondolok itt most Modiglianira, vagy éppen Michelangelóra. Az egyetlen kapaszkodója az esti előadása, ahol nincsenek számára gondok.
Gondonnak aztán akad egy rajongója, aki folyton őt hallgatja. Nem pusztán rajongó, hanem ő is a zene szenvedélyének él. Szóval, ő húzza ki általában a slamasztikából Gordont. Francois Cluzet itt még milyen fiatal volt, nem csoda, hiszen 87-ben forgatták a mozit.
Kettejük baráti percei adják nekünk az egész gerincét. Mondom, töménytelenül sok átitatott zenélés burjánzik itt, ami már tömény volt egy idő után. E miatt vonható le az értékéből. Aztán lehetne azon morfondírozni, hogy főszereplőink mennyire kovácsolódtak össze egymással. Nekem kicsit szürreális volt, a felek közti kitárulkozás, főleg, hogy Gordon egy neves zenész, aki akárkivel azért nem áll le parolázni. Még ha megértem, hogy a történet direkt ennek a fókuszáltságára irányult, azon belül is a kettejük jellem fejlődésére.
Magam sztoriztam fikarcnyit régebben, az extravagáns határtalan művészről, Miles Davisről, akihez csak úgy nem lehetett odamenni, mindig megközelíthetetlenséget sugallt. Főleg amikor a zene áramlott a fejében, akkor egyszerűen tüzes volt.
Mellesleg ebben a moziban hallunk egy szót, amit úgy hívunk, hogy bebop, ez a dzsesszen belül egy műfaj, amit a régi bandek már bizony képviseltek.
Aztán úgy halkan elmondom, hogy Martin Scorsese is feltűnik a szereplők között. Nem meglepő, hiszen szíve-csücske a letűnt korok bárjaiban lévő muzsika. Az 1976-os Taxisofőrben is olykor dzsesszt pörget, a komor, sötét hangulatú amerikai esti nagyvárosban. Plusz, zenés fronton rendezett is hasonlót, Liza Minellivel és Robert De Niroval: New York, New York.
Akadtak itt azért simogató számok Hancock által, ő jegyzi a betétdalt is, ami Oscart kapott- ezeket jó volt hallgatni.
Ám nem kövezem meg azokat, akiknek lagymatag, untalan perceket kínál ez a zenésnek szánt melankóliába burkolózó mű.
Ha ebben nem is annyira, ám azért egy John Coltrane • Johnny Hartman: My One And Only Love-ban azért még mindig van valami.