Az a kegyetlen ebben a filmben, hogy 20-adjára is belédmar. Üzenetének ereje nemhogy lanyhulna nézésről-nézésre, de mintha egyre mélyebb volna, valahogy egyre komolyabb hatást képes gyakorolni. Gondolatai mint paraziták fúrják le magukat az agytekervényekbe, innentől kezdve pedig nincs menekvés Sam Mendes incepciója elől.
Mai napig elképesztő, hogy egy a fickó első (!!!) rendezéssel rögtön egy ilyen mozit pakolt a nagyérdemű elé, ami teljes joggal halmozott díjakat, van azóta klasszikusként, műfaja legkiválóbbikai közt emlegetve és hozta meg a hírnevet Mendesnek. Filmje úgy gondolom azért robbant annó akkorát, mert mintha magát Hollywood-ot is valamiféle éberálomból rázta volna fel, friss témával, éltető impulzusokat adva. Mendes be merte vállalni a tabudöntést, az amerikai álom, az amerikai családi idill nem más mint egy kirakat, melyben a játékosok nem többek bábuknál, a játék neve pedig normális élet. Kifelé minden tökéletes, jó állású apa, pedáns, fiatalos megjelentésű, ugyancsak nem rossz szakmában nyomuló anya, és az egyszem gyerek… de belül ordítanak. Házastársak között nemhogy tűz, de mégcsak hamvadzó vonzalmak sincsenek, olyan ridegek egymásnak mint te és aluljáróban lévő csöves. Kik hajdan egymást szenvedéllyel csókolták, közös jövőjüket lázasan tervezgették és életüket vibráló izgalmakkal élték eltűntek, mindketten csapdába estek, szépen lassan bekebelezte őket a megszokás, a társadalom, az elvárások… Satnya utánzata ez az életnek, mely öröm, újdonságok, friss élmények és impulzusok nélküli, de a legborzasztóbb az egészben, hogy a legtöbb ember fel sem ismeri ezt az állapotot. Vagy mert a tagadás álarca mögé rejti mondván egyszerűbb így, a változás az új, meg akár fájhat is, szóval minden menjen csak a megfelelő kerékvágásban, vagy annyira elmerültek már ebben a létformában, a hétköznapi rutin, a megszokások annyira rabul ejtették, hogy akkor sem vennék észre, ha kívülről néznék önmagukat. Ahogy a mondásban vagyon, nincs lehetetlen csupán tehetetlen, ha az életed átlagos, ne adj Isten szar, unalmas akkor tegyél érte, hogy másként legyen! Álmainkat/terveinket nemigen fogja más helyettünk megvalósítani… Őszintén remélem, hogy jónéhány embert vágott jól arcon ez a mozi, s ébredtek fel csipkerózsika álmából, mert hát végső soron ez volna a filmkészítés legfőbb fegyverténye, elgondolkodtatni, illetve alakítani, javítani a személyiséget.
Mindezt Mendes tökéletes művészeti formákban meséli el a zseniális fotómágus Conrad L. Hall segítségével. Tevékenységükben az az igazán lenyűgöző, hogy bár első blikkre teljesen átlagosnak tűnik működésük, valójában rengeteg háttérben húzódó dolognak van jelentősége. Igazán remek, ahogy az alapjáraton fakó, halovány színezetet kapott képekbe belevitték a rózsa telt vörösességét, mely ebben a tompa képi világban rögtön magára vonzza a szemet. Ahogy Angela életerőt hoz Lester életébe, úgy ez a szín is megteszi a sápadt képekkel. De a hervadó világ, a kopasz fák, az ősz sem véletlent képeznek, a halál előjele, ami folyton folyvást ott lebeg az egész műben (pl. halottaskocsi). A zseniális nyitány során rögtön megtudjuk mire számítsunk, de a film nézése során rájövünk, hogy egyáltalán nem is az az érdekes ki is ölte meg Lester.
Az aláfestés megalkotásával Thomas Newman sokadik alkalommal bizonyítja már, hogy ő korunk egyik legtehetségesebb zeneszerzője. Az ő zsenije, hogy nála gyakorlatilag a szimfonikus zenét mint fogalmat egészen nyugodtan el lehet felejteni, neki bőven elég néhány ember plusz pár egyedi hangszer és máris vibrál az agya. Pont ezért jóval egyedibb komponista mint hollywood-i társai legtöbbike, mer a sablonoknak ellentmondani és a saját hangzásvilágot átültetni a filmbe. Egzotikus hangszerelésének köszönhetően utánozhatatlan megszólalásmódot alakított ki az Amerikai szépséghez, az olykor egészen egyszerűnek hangzó megoldások szinte észrevétlenül surrannak be hallójáratokba különleges atmoszférát adva a filmnek. Szegény Thomasnak azonban ez is kevés volt az áhított aranyszoborhoz, talán az Akadémiánál úgy gondolták az apja kapott már elég elismerést, a közös családi vitrinbe pedig a legifjabb Newman is nyugodtan nézegetheti a szobrokat. Pedig igazából az a dühítő, hogy az akkori győztes nevére, és amihez készült az a zene ma már kutya sem emlékszik…
Összességében kevés film gyakorolt rám ekkora hatást, változtatta meg némileg gondolkodási módomat, és ahogy az életre tekintek. Szóval igencsak hálás lehetek Sam Mendesnek, mégpedig duplán, mert a kevésbé ismert, de simán ugyanennyire értékes A szabadság útjaiban is eljátszotta már el velem. Szóval hatalmas köszönet Mendes úr!

1044. Kittentyű (2012-06-29 20:40.44)

- (válasz Tömö 1043. hozzászólására)

én ugyan nem:)

1043. Tömö (2012-06-29 20:36.44)

- (válasz Kittentyű 1036. hozzászólására)

Hisziapiszi!
:)
Beijjedtél!

1042. Wynona (2012-06-29 20:35.23)

- (válasz Az utolso szamuráj 1041. hozzászólására)

áhhh értem:D

1041. Az utolso szamuráj (2012-06-29 20:33.32)

- (válasz Wynona 1038. hozzászólására)

uriember nem fecseg