Danny Boyle ismét bebizonyította, hogy nem kispályás! Hogy ez hogy jutott eszébe egyáltalán, mármint a film témája, nekem már az is fantasztikus. Annyira nem mindennapi. Persze az igazán fantasztikus az, ahogy megcsinálta. Ha nekem azt mondják, na itt egy egy film az indiai utcagyerekekek életéről, biztos nem ilyenre gondoltam volna. Féltem volna megnézni, biztos fájni fog... De itt mintha a gyerekek szemszögéből látnánk mindent, akik nem a szomorú sorsukon busonganak, csak egyszerűen készpénznek veszik, és próbálnak túlélni, és ettől roppant talpraesettek lesznek, és ez megkönnyíti a néző dolgát. Danny Boyle könnyeddé tudta varázsolni ezt a súlyos támát. Különleges, néhol picit groteszkbe hajló, fájdalmas és mégis könnyed-na ezt összehozni, az a művészet! Az emlékképek következetesen ferdén vannak fényképezve, és tele vannak színekkel, a kamera folyton mozog, ezektől olyan lebegő lesz minden. És tele van csemegékkel, amik persze a szemnek szólnak. Pl. mikor a vonaton utazik a két testvér, és egy kismajom társaságában ülnek a nyitott vonatajtóban. 3-4 mp csak, de csodálatos kép. S erre rímel, mikor felnőttként ülnek az épület tetején, alattuk a nagy város, egész más arányok, de mégis ugyanaz. Meg amikor a lánnyal végre átölelhetik egymást, és a fiú először a forradást csókolja meg a lány arcán, hát az szívszorító. Hát ezekért is érdemes nézni.
A szereplők egytől egyik tökéletesek. A főszereplő azokkal a szép nagy őszinte szemeivel, szinte beszél a mimikájával, fantasztikusat alakít, a rendőr, aki a szemünk láttára változik emberré, a műsorvezető, aki nem bírja megbocsátani saját gyerekkorát... na és a gyerekek! Danny Boyle nagyon tud a gyerekekkel üzenni, ezt már a Milliókban is megmutatta, pedig az semmi volt ehhez képest.
A zenék pont jókor voltak jó helyen.
Rendkívül hangulatos film ez, és a végén az a bolivúdos tánci-tánci sztem csak hab a torta tetején.
|