Huhh, most néztem, nem semmi. Aki könnyed szórakozásra vágyik, hagyja ki. Nagyon átgondolt forgatókönyv, ez ugrott be elsőre. Szép lassú film, gyönyörű új-zélandi tájon, tele sorsokkal, tele szimbólumokkal. Apa sufnija, merthogy van neki egy kis titkos búvóhelye, ahová halála után egyik fia átmenetileg beköltözik. Apja kacatjai közt próbál rátalálni saját "sufnija" kulcsára, az életében felhalmozott miértekre. Mert mindenkinek van sufnija, ha máshol nem, a lelkében. Jól bezárjuk mások elől, sokszor még magunk elől is. De azért nyomasztanak az ott felhalmozott emlékek, titkok. A szereplők is ezzel küszködnek végig, vélt és valós emlékeikkel, múltjukkal, tévhiteikkel. Valahogy nem akarnak kimondani dolgokat, pedig az segíthetne rajtuk. Így ment ez végig, lassan hömpölygő, szép szomorú történet, és mi nézők már nagyon vártuk a szavakat, amiket végül is ki akartunk végre mondatni a szereplőkkel...mert mi azt hittük, hogy ha nem is mindent, de sokat tudunk róluk. És akkor kellett rájöjjünk, hogy mi is tele vagyunk tévhitekkel, az utolsó tíz percben döbbentünk rá, hogy itt tényleg vannak sufnik, nagy-nagy csúnya lomokkal, amikről sejtésünk se volt eddig. Nem csak a szereplők, de mi nézők is bizony meg lettünk vezetve rendesen.
A főszereplő nagyon hitelesen játszik, a testvérét alakító színész is tökéletes. Nagyon szépen vannak fényképezve az arcok. Különösen figyelemre érdemes az a jelenet, ahol a srác az előszobában ül, és a benne lévő teljes zavartól mintegy megsemmisülve, ez annyira átjön ránk is.
A zenék is jól el lettek találva, a végén egy kis Tween Peaks-es beütéssel, ami nem is baj, hiszen rejtély az volt itt is bőven.
|