Vannak olyan filmek, amiket az elképesztő és fordulatos sztori miatt érdemes nézni. És vannak olyanok is, amikben a történet nem más, mint eszköz, aminek segítségével a rendező el akar nekünk mondani valamit. Egy igazi jó film tulajdonképpen úgy amblokk „csak” eszköz, amivel a rendező kifejezheti önmagát, gondolatait, a világról alkotott képét. Persze erre nem mindenki vevő, de hát nem vagyunk egyformák.
Egy tanárnő merényletet hajt végre egy drogterjesztő ellen, balul sül el a dolog, elfogják, beleszeret egy rendőr, megszöknek, bujkálnak, megtalálják őket…tényleg nem egy bonyolult sztori. De! Általa beleláthatunk a társadalom jól eltitkolt mocskaiba, milyen tragédiákhoz vezet a drog az iskolákban, a családokban, hogy a rendőrség összeszűri a levet a dílerekkel, és mennyire nem az igazság szolgálatában áll az igazságszolgáltatás. És ez még csak a felszín. Mert láthatjuk, milyen tehetetlen a jóérzésű ember, mire megy a magányos hős az eszméivel és egyszemélyes harcával. Felveti a kérdést, hogy van-e létjogosultsága az önbíráskodásnak, megbocsátható-e a bűn, még ha nem szándékosan követték is el, és a bűnös életének marad-e értelme, együtt lehet-e élni a bűntudattal. Aztán: mit tegyen egy szülő, aki becsületben és szeretetben felnevelte gyermekét, csak jó példával szolgált, és most látja, hogy fia a vesztébe rohan. Forduljon el tőle, tagadja meg, hunyjon szemet, vagy netalántán segítse, mert látja, hogy úgysem tehet mást? Mi dönthet itt, a józan ész vagy a szeretet? Mi mit tennénk a helyében? Aztán: micsoda hatalom a szerelem! Lehet-e ellene tenni, ha az értelem mást diktál, ha éppen nincs itt az ideje és helye. Mekkora áldozatot képes az ember hozni a szerelméért, vagy magáért a szerelemért(?), és mekkora áldozatot várhat el valaki a szerelmétől. Feláldozhatjuk-e magunkat, vagy feláldozhatjuk-e a másikat? Mennyire tudjuk uralni érzelmeinket, mennyire tudjuk őket magunk ellen hangolni? Persze a film nem kérdez, a film állást foglal. De miközben nézem, én ezeket kérdezem magamtól, én mit tennék a szereplők helyében.
Egész végig gyönyörűen megkomponált jeleneteket láthatunk. Lassú történések, kevés beszéd, a kamera is lassan mozog. S mindehhez az a fenséges lassú zene, ami egy hegedű meg egy zongora –mondhatni- együtt sírása, mintha cseppekben hullna a lélek… Külön kiemelném, mikor a templomban beszél a fiú meg a lány. Csodálatos, ahogy az operatőr játszik az arcokkal, ahogy közelednek, összeérnek, távolodnak a mondanivaló ritmusára. Másik ilyen lélegzetelállító képsor, mikor a nagy fa alatt állnak, a két kis sziluett, ami végül egy emberré válik, csak figyelni kell. És az egyik legmegindítóbb aprócska rész, amikor az apával beszélnek, valószínűleg utoljára. Olyan gyönyörűen visszafogott, pedig ilyenből könnyű giccset csinálni. És az az érdekes, hogy ez a rövid jelenet valahogy sokkal hosszabbnak tűnik visszagondolva. Innen lehet tudni, milyen súlya volt valójában.
S hogy a végén elrepülnek? Nincs ebben semmi fura. Ez olyan magától értetődő! Hisz a gyilkosok is a mennyországba mennek, nem? Ha nincs más kiút…