még ezt fordítottam anno, ez szintén színpadi recenzió volt, amit egy Michele nevű fan követett el, és tett közé 2002. január 10-én ...
Private Lives (2002. január 10.)
Március 3-ig alakítja Alan Rickman Elyot Chase szerepét a londoni Albery Theatre-ben, míg partnere Lindsay Duncan, aki az Elyothoz hasonlatos rémes alakot, Amandát játsza. Lényegében ez két, rendkívül kellemetlen és önző alak története, akik úgy szúrják el mások életét, ahogyan a sajátjukét is. A Private Lives (Magánélet/Magáügyek) az 1930-as évek modorosságát jeleníti meg, és ebből kifolyólag ez remek lehetőség Alan Rickman számára, hogy megcsillogtassa rendkívüli képességeit (gondoljunk csak a nottinghami bíróra). Ugyanakkor Hamlethez is hasonló (tele van idézetekkel), és a kísértésnek, hogy felülmúlja önmagát, egy színész sem tud ellenállni.
Kellemes meglepetés volt a nézőknek, hogy Elyot tulajdonképpen valóságos alak – valaki, aki irritáló, ingerlékeny, de ég a vágytól, hogy másoknak tessen, ideges, fáradt, rosszkedvű, de persze lelkifurdalást érző. A darabban van egy jelenet, amikor Elyot öt éve nem látta Amandát, és az első találkozáskori pillanat örömteli várakozással teljes – de csak addig, amíg meg nem csonkítják. Ekkor a nézőnek olyan érzése támad, hogy bár ne találkoztak volna ők ketten, mert hiszen nem sztereotípiák, hanem mély érzésű emberek, akik nagyon is sebezhetőek.
Sokan ezért is nem szeretik Noel Coward darabjait, merthogy azok dagályosak, öntudatosan íródtak, és legfőképpen Coward saját hatalmasra felfújt egoját közvetítik – így bármelyik színésznek is kell belebújnia ezekbe a kartondoboz-figurákban, kivételes tehetséggel kell rendelkeznie, hogy életet leheljen beléjük.
És az „élesben folyó játék” mindezt pokolian mulatságosabbá teszi akkor, amikor Rickman hagyja Elyotot belefolyni egyfajta borzasztóan felfújt „színészkedésbe”, így a néző nem tudja, sírjon vagy nevessen. Förtelmesen rossz színészi játéknak tűnik, de csak annak tűnik, mert távolról sem az – hiszen ez a lényege ennek a csodálatos alakításnak.
Alan Rickman olyan művész, aki bármikor az ujja köré csavarhatja a közönséget, és sosem szalasztja el ezt a lehetőséget, hogy ezt be is bizonyítsa. Komikus időzítése is kifogástalan: a második felvonásban nagyon ügyelt arra a pontra, amikor is Amanda fejen csapja egy táblával. Igen gyors és igen elegáns (és rendkívül fájdalmas) mozzanata a darabnak, amikor is a közönség szinte egy emberként szisszent fel. Ez olyan kivételes pillanat, amikor Rickmannek pontosan tudnia kell, hogy mit tesz.
Kifejezésmódja, arcjátéka is kifinomult, szemet gyönyörködtető, ahogyan kiválasztja és a nézők elé tárja Elyot árnyalt, néha kiismerhetetlen vagy túláradó érzéseit – ezzel is azt mutatva, hogy mennyire remek előadóművész, akár a színpadon, akár a képernyőn szerepel.
Rickman hangja kellemes, dallamos, semmihez sem hasonlítható, mely kissé felfrissíti és fájdalmassá is teszi a második felvonás elcsépelt, régi dalait. Elyot és Amanda az „If love were all”-t (Ha minden szerelem lenne) énekli, eredetileg a „Bittersweet”-ből.
Elyotnak van egy szólója, amiben ezt énekli: hiszem, hogy mióta élek, minden vágyam, hogy a szórakoztatásnak éljek ..)
Habár gyakran jó nagy adag nyegleséggel énekeltek, Rickman egy kis finom, melankolikus szomorúságot szőtt bele a hangjába, és ahogyan ezeket a dalokat énekelte, szinte összetörte hallgatóságának a szívét.
Tartani lehet attól, hogy mindez nem változtat azok nézetén, akik nem szeretik Noel Cowardot, de mégis nagyszerű alkalom, hogy lehetőséget adjon a szerzőnek – és mindezt Alan Rickman segítségével; egyszerűen nagyszerű …
Előadás után az egyik néző a barátjával a művészbejáró előtt várakozott, jól sikerült az estéjük. Nagyon hideg volt és több mint 1 órát várakoztak Rickmanre, a lábuk teljesen átfagyott, de hát mit számított ez?
Tíz perc nem elég arra, hogy valaki jelleméről megbizonyosodjunk, és senki sem tudja megítélni a másikat rövid ismeretség után, de a fent említett két rajongó pontosan ezt akarta tenni.
Alan Rickman csendes fickó, enyhe félénksége inkább rokonszenvessé, mint esetlenné teszi, és neki van a legmegnyerőbb, őszinte kisfiús mosolya (miért is gondolják egyesek, hogy a fogain keresztül, sziszegve beszél, mint Piton professzor? – szégyelljék magukat!) Csendes szavú, kiválóan artikulál, egyenesen a partnere szemébe néz, ha hozzá beszél, és mindig érdekli a másik mondandója. Ugyanakkor van egy sajátosan reagáló humorérzéke, és a munkáját illetően egy kis védelmező érintetlensége.
Szívélyes volt, kedves és udvarias, ahogyan a fagyasztó hidegben ácsorogva beszélgetett imádóival – nem bánta, hogy egy sor olyan kérdésre kell válaszolnia, amit már ezerszer hallott – magáról, a munkájáról, a terveiről. Szerény, de erős jellemű pasasnak tűnt, aki mélyen és őszintén elégedett az életével. Vannak olyanok, akikkel kapcsolatban érezni lehet valami megmagyarázhatatlant és némi ésszerűtlenséget is, és ez az érzés csak erősödik benned, ha beszélsz is velük. Alan Rickman egyike az ilyen embereknek. Kedvessége néhány röpke pillanatig barátságosabbá, melegebbé teszi a világot (főleg, ha egy fagyos utcán találkozunk vele).
Feltehető, hogy ez a mélyen gyökerező békesség – a nyilvánvaló benső nyugalom és önbizalom teszi őt képessé arra, hogy merjen kockáztatni, ugyanis nagyon kevés színész van, aki vállalja a rizikót. Jellemének csendes erőssége hozzájárul ahhoz, hogy képes legyen megengednie magának, hogy „elveszett” legyen – és ő meg is teszi ezt, mint ahogyan azt a Private Lives-ben bárki megtapasztalhatja.
|
