Téli Vendég (1997)
Bárki, aki látta Alan Rickman jó néhány szerepét (Szívből, igazán, Értelem és érzelem), az nem lepődött meg azon, hogy a rendezővé avanzsált színész mellkasában költői szív dobog. Viszont akik a Die Hard, vagy a Robin Hood mániákus gazfickójaként emlékeznek rá, azokra sokként hat a fenti kijelentés. Mindazonáltal, a „költői” jelző kitűnő terminusa Rickman rendezői énjének, amikor filmre vitte a Téli Vendég-et.
A filmnek egyszerű, komótos a tempója, mely felhasználja az összes rendelkezésre álló elemet ahhoz, hogy teljes siker legyen. Az eredmény pedig egy alkalmi látogatás, néhol varázslatos, de mindenképpen bensőséges emberi dráma. A Téli Vendég nem egy összeesküvés szálainak kibogozása, nem is egyetlen, egysíkú történet, hanem a kapcsolatoknak, magának az életnek a felfedezése, bármelyik színpadon folyik is a darab.
A Téli Vendég nem egy régi legendán alapuló mese, nincs konvencionális narratív felépítése – igazából nincs kezdete, sem vége. Ehelyett lehetőséget nyújt nekünk, hogy bepillanthassunk nyolc ember életének egyetlen napjába. A szereplők: mindkét nembeli, többgenerációs, sokféle kapcsolat – férfi, nő, fiatal, középkorú, idős, barátok, majdnem-szeretők és legközelebbi hozzátartozók. Beteljesült remények és csalódások, letarolt érzelmi határok és leleplezett igazságok. Komédia, mely tragédia is egyben. Legfőképpen azoknak a történéseknek a kipárolgása, melyben mi magunk is megtaláljuk saját életünk visszhangjait, így a fikcióból hamar valóság válik.
A helyszín egy apró skót város, az év leghidegebb napján. Annyira hideg van, hogy a tenger teljesen befagyott. A szárazföld felé fújó metszően jeges szél, és a tengerpartot borító hótakaró idegen, barátságtalan megjelenést nyújt a vidéknek, mely szinte foglyul ejti azokat a kapcsolatokat, amik a filmben megjelennek.
Négy páros jelenik meg, és bár van némi kapocs az egyes párok között, a Téli Vendég mégis inkább a dinamikus, bensőséges viszonyokra fókuszál.
Az első, legerőteljesebb páros Elspeth (Phylida Law) és az éppen megözvegyült lánya, Frances (Emma Thompson). Kettejük kapcsolata több mint viharos. Egymás iránti szeretetük mély, de mindketten makacs, akaratos nők, és egyikőjük sem hajlandó beismerni, hogy szükségük van a másikra. Kapcsolatuk a vitatkozáson alapul, de a hosszú, befagyott tengerparti séta alatt elérkeznek addig a pontig, hogy kimondatlanul is tudják, milyen sokat jelentenek egymásnak.
Frances felnőtt fia Alex (Gary Hollywood) magányos fiatalember, aki apja halála óta nem igazán találja helyét, habár anyja becsülettel gondoskodik róla. Ezen a napon találkozik egy lánnyal, Nitával (Arlene Cockburn), aki már hetek óta titokban figyeli őt. Habár az első találkozásuk kicsit ellentmondásos (a lány hógolyóval dobálta meg őt), mindketten hirtelen döbbennek rá egymás iránti vonzalmukra. Félénken közelednek egymáshoz, de a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogyan azt eltervezték.
Lily (Sheila Reid) és Chloe (Sandra Voe) két öregasszony, kiknek idejét a temetésekre való járás tölti ki. A halál nekik csak egy izgalmas, vég nélküli beszédtéma, persze csak azért, mert már ők közel érzik magukhoz az elmúlást. Így azzal töltik a napokat, hogy szemügyre veszik az újságok nekrológjait, és megkeresik a környék legközelebbi temetését vagy hamvasztását. Nem számít, hogy ismerték-e vagy sem a megboldogultat, egyedül a gyászszertartás érdekli őket.
Sam (Douglas Murphy) és Tom (Sean Biggerstaff) két iskoláskorú barát, akik ezt a hideg februári napot iskolakerüléssel töltik, egész nap a tengerparton lógnak, apró tüzet gyújtanak, hogy ne fázzanak meg nagyon, és a befagyott tengeren csúszkálnak. Szemben Lilyvel és Chloe-val ők még csak most készülnek belépni az előttük álló életbe Elég fiatalok ahhoz, hogy még higgyenek a csodákban, viszont elég idősek ahhoz, hogy felismerjék: a felnőtté válás útja kirabolja az egyszerű, élvezetes életet oly módon, hogy azt csak a gyerekek tudják megtapasztalni.
A szereplők játéka erőteljes és nagyon hiteles. A profi színészek és kezdők alakításainak elegyítése igen hatásos, a legsikeresebb választás azonban a főszereplőké, hiszen Elspeth és Frances az életben is anya-lánya párost alkotnak. Kapcsolatuk varázsszere az, hogy az egymás számára teljesen idegen színészeknek nagyon nehéz lehet a másik legapróbb rezdüléseire is reagálnia, de így ez nekik teljesen természetes volt. És persze, a fizikai hasonlóság is megkönnyítette számukra a szerep teljes elfogadását.
A Téli Vendég-et először 1995-ben mutatták be a színpadon, a rendező szintén Alan volt. Érdekessége, hogy a színpadon szereplők közül négyen a filmben is megjelennek (Phylida Law, Arlene Cockburn, Sheila Reid, és Sandra Voe). Vannak olyan színdarabok, melyek filmes adaptációja nem túl sikeres – de a Téli Vendég nem tartozik ezek közé. A komor és sivár skót vidék a nyolc ember karakterének megjelenítése. Valójában azt veszi figyelembe, hogy az egyes kapcsolatok légköre mennyire fontos, ki hogyan viszonyul a másikhoz – bár ez vitatható, hogy ez az egyszerű momentum a legfontosabb eleme a filmnek, vagy sem. Ha viszont kellően értékeljük a jellemábrázolásokat, a Téli Vendég olyan élményt nyújt, amely még akkor is ott lesz velünk, ha már kijöttünk a moziból ….
Téli Vendég
rendező: Alan Rickman
zene: Michael Kamen
hossz: 108 perc
James Berardinelli (1997)
fordította: Orfeusz
|
