nekem az .. amikor a két öregasszony beszélget a temetésre menet... meg a fiúk, akik az iskolából lógtak... de tulajdonképpen maga az egész film olyan várakozással teli érzéseket ébreszt az emberben... hogy amikor vége van, még akkor is töröd rajta a fejed ....

2009-08-23 11:27.44

Én bízom benne, hogy egyszer leadják, de emlékszem, anno, valamikor úgy 2000 környékén adta a Duna-tv... így most már nagyon időszerű lenne, ha újból műsorra tűznék...:))9

2009-08-23 11:25.25

ez talán azért van, mert nem mindenkinek jönnek be a művészfilmek...

2009-08-23 11:20.37

A Duna-tévé már egyszer adta... figyeld ezt az adót.. hátha ismét elkövetik....

2009-08-23 11:20.05

ezt anno valamikor a netről töltöttem le... egy teljes cikk volt...

David Thewlis - Vélemények

2009-08-23 11:10.04

phúú... jó kilátások ...:PPP

2009-08-23 11:07.28

jaja.. felraktam egy pár filmhez néhány dolgot... talán nem átkoznak el miatta.....:PPP

Hósüti - Vélemények

2009-08-23 11:06.08

íme, egy kis olvasnivaló ...:))9

Snow Cake – Hósüti (2005)

„Nem vagyok társas lény …”

Alex (Alan Rickman) elsőként egy repülőn jelenik meg. Kibámul az ablakon, mozdulatai kimértek, lassúak, kissé ellentmondásosak. Éppen most szabadult a börtönből („megöltem egy embert” – ez az egyetlen kijelentése a történtekről a film végéig, amikor végre magáról beszél) és Winnipegbe tart. Amikor földet ér, éppen tetőzni készül óriási magányossága, amikor is találkozik a bájos, de különc, lilahajú Vivienne-nel (Emily Hampshire), aki nagy bölcsen azonnal megérzi, hogy Alex olyan fickó, akinek nagy szüksége van a beszélgetésre. Eleinte nehezen indul meg köztük a párbeszéd, de aztán a férfi mogorva stílusa egy kicsit lazábbá válik.

Alexnek igazából sok problémája van: míg Rickman kifejező előadása csak finoman céloz rájuk, a film mégis azt sugallja, hogy egyenesen kiabálja ki magából azokat. Vivienne megjelenése egyfajta válasz; egy feltörekvő író, aki bejelenti, hogy ugyan még egy sort sem írt, de a címe már megvan a műnek – „A Vérző gyermek belülről”. Ellenben még ebben sem biztos, hiszen sokféle sajátos területe van az emberi fájdalomnak és nyomornak, amely megér egy-két kutatást. Persze, ez több témához is hasonló, a lány azonban túl fiatal, hogy egy boldog véget képzeljen el magának, és ahogyan legyőzi Alex ingerlékenységét, a végére még nevetésre is bírja a mogorva férfit.
Amikor bekövetkezik az autóbaleset (nem Alex hibájából), Vivenne nem éli túl, és Alex csak is magát érzi felelősnek a történtekért.

Azzal a céllal, hogy jóvátegye, vagy csak udvariasságból, a férfi felkeresi Vivienne otthonát, ahol találkozik a lány anyjával, Lindával (Sigourney Weaver), egy magas frekvencián működő autista nővel. Linda mindig megszámolja a polcokat a helyi szupermarketben, imád ugrálni a hátsó kerti trambulinon, és lánya halálát egyetlen kérdés nélkül fogadja el. Alexet bosszantja, hogy az asszonyt sokkal jobban feldúlta az ő engedély nélküli belépése Linda konyhájába, mint a lánya elvesztése, de Linda kijelenti, hogy ő nagyon elfoglalt, és nem igazán tartja magát társas lénynek.
De Linda – kinek családneve nagy fontossággal bír (Freeman, vagyis szabad ember) – gyermekien ártatlan, érzései tiszták. Alex így nagyon szerencsés, hogy bekopoghatott az ajtaján, magára vehette az asszony bánatát (is), és bár sosem vallaná be, de pontosan azt az irányt követi, amit Linda mutat neki.

A Hósüti annak az ideje, hogy egy kicsit mi is lassítsunk, és ezt ne csak egyszer tegyük. A baleset miatt Alex dühös és zavarodott, és hol Lindával türelmetlen, hol magával szemben. Míg lassan megérti a nő viselkedését, de neheztel is rá a derűs nyugalmáért, és hogy az apróságok miatt sem bosszankodik. A nő imádja az olcsó, műanyag, szikrázóan csillogó-villogó labdát, melyet Vivienne utolsó ajándékaként Alex adott át neki. Hosszú pillanatokig belefelejtkezik a sziporkákba, mialatt a férfi őt figyeli.
Linda szerint Vivienne író akart lenni, és mindig megpróbált a lehető legmagányosabb alakokkal utazni, mert nekik vannak a legjobb sztorijaik – így tehát Alexet szinte tálcán kínálta a sors … vagy a végzet? Linda még azt is kijelenti, hogy neki nincs baja Alexszel, mert felvette a lányt, és elhozta az ajándékát.

Az asszony tudja, hogy sem ő, sem Alex nem fogja többé látni Vivienne-t, és hogy ezen mindkettőjüknek túl kell lépni, és Alex szinte kiszámíthatóan, csodálkozva rázza a fejét, felismerve Linda szavainak mélységét, miközben saját érett bölcsességébe, felelősségébe kapaszkodik. Beleegyezik, hogy még marad néhány napot, hogy segítsen a temetés lebonyolításában, és – ez nagyon fontos Lindának (a filmben többször is elhangzik) – hogy kedden kivigye a szemeteskukát. Ez Vivienne feladata volt, és persze így még erőteljesebben érezteti Alexszel a veszteséget.

Alexnek sok ideje van, hogy magán is megtapasztalja Linda ajándékának hatását, közben találkozik az asszony szomszédaival, köztük Maggie-vel (Carrie-Ann Moss). Ő is egyfajta „szabadlélek”, ami azt jelenti, hogy az elvált fiatal nő megelégszik azzal, hogy kötelezettségek nélkül bújik ágyba a férfiakkal. Amikor Alex rájön, hogy Maggie nem prostituált, mint ahogyan Linda beszélt róla, úgy dönt, hogy jól fog kijönni ebből a helyzetből. Néhány kétértelműség, az értetlenkedés, és Linda csak fekete-fehérben való gondolkodása – ezeket ő szépen félreteszi. Maggie-vel való viszonya egy újabb egyfajta megtisztulás, nincs kötelezettség, nincs elvárás, csak nagylelkűség.

Mindezek a klisék arra irányulnak, hogy elhalmozzák a filmet még érdekesebb kérdésekkel, mik a társas kapcsolatokat és a társadalmi konvenciókat feszegetik. Linda azt mondja, hogy nem tudja, hogyan érzi magát egy félóra múlva – így magyarázza meg egy másik szomszéd előtt a nem éppen szívélyes viselkedését, így burkolózik be rituáléinak fogalmába anélkül, hogy figyelembe venné sajátos szükségleteit. Csak ő tudja, hogyan érzi magát – erre irányul a film címe is, „Snow Cake”- Hósüti – egyszerű, jeges csemege, mely kimondhatatlan örömet okoz, de csak Lindának.

Bármennyire is tagadja, Alex ezeket a rituálékat vigasztalásért nézi végig inkább, mint hogy átérezze a pillanatot, ahogyan Linda. A nő azt szeretné, ha átölelné, és jól magához szorítaná, de úgy, hogy a kezeivel ne érintse őt. A kérés precizitása, és az a könnyedség, amivel Alex teljesíti azt, már szinte elsöprő erejű. Ez az egyszerű pillanat – az arcuk esetlen, elragadtatott és szeretetteljes.

A film nem hagy teljesen egyedül. Egyszerre túl nyilvánvaló, és túl komoly, a színészek játéka egyedülálló, különösen Sigourney Weaveré, melyből kiderül, hogy Linda világról alkotott képe egyértelmű, de néhol cseles ….

Cynthia Fuchs (2006)
Fordította: Orfeusz

David Thewlis - Vélemények

2009-08-23 11:04.24

nem azért ... de legyen ma legyen cultur-sunday.... (pesze, az ökörködés mellett)...

Fújd szárazra, édes! - Vélemények

2009-08-23 11:03.09

Ez a film nem tartozik az Oscar-kategóriába, de talán nem is ez a lényeg. Nem műértő, kritikus szemmel nézzük végig, hanem jókedvűen, felszabadultan, mint ahogyan azt egy könnyed, szórakoztató film megkívánja.

Egyszerű történet, egyszerű emberekkel egy yorkshire-i kisvárosban. A fodrászat a szépségipar egyik nagyon speciális területe, de itt is csak farkastörvények uralkodnak, és csak egy lehet, aki mindent visz … A verseny csak hab a tortán, miközben a szereplők örömei, bánatai néhol kacagtatón, néhol tragikusan jelennek meg előttünk.

Phil Allen (Alan Rickman) a megkeseredett borbély fiával, Briannel (Josh Hartnett) viszi az üzletet, míg a volt felesége, Shelley (Natasa Richardson) és az exmodellje Sandra (Rachel Griffiths) együtt szöktek meg tőle, és Cut Above néven saját szalont nyitottak. A kisváros ad helyet a nemzeti fodrászbajnokság soron következő versenyének, ami nagyon jó alkalom arra, hogy a szétszakadt család újra eggyé váljon.

A Blow Dry édes-bús tragikomédia, megspékelve egy-két igazán jó poénnal és néhány extrém frizurával (gondoljunk csak a halott Barton bácsi piros punk sérójára ).
Alan Rickman alakítása - mogorva, kissé pikírt pasas, aki nem hajlandó szóba állni a volt nejével, és úgy általában magasról tesz az egész világra, a polgármesterre, meg a fodrászversenyre – nagyon élethű. Azt hihetnénk, hogy ő a civil életben is pont ilyen – de pont ez a lényeg. Mélységeiben fejezi ki az általa megformált karakter érzéseit, átérezzük érzelmi vívódásait. Azt tudjuk, hogy ő Mesmer doktor, ő az országháborító Raszputyin, és a kiismerhetetlen Piton, de arra sokan nem gondoltak, hogy egy mezei fodrász karakteréből is ennyi mindent ki tud hozni.

Bár kétségtelen, hogy ez a szerep tartalmasabb, mint a „Szorul a hurok” vagy a „Winchester mestere” tök felejthető figurái, így elgondolkodtató, hogy Rickman miért vállalta el e két, utóbbi szerepet … de hát ezt nem nekünk kell kitalálni, főleg úgy, hogy ezt a kérdést valószínűleg ő maga sem tudná megválaszolni.
No, de térjünk vissza ehhez a filmhez, ami viszont nem rossz választás a részéről. A megkeseredett, magába forduló mesterfodrász, aki 10 éven keresztül hordozta magában magánéleti és szakmai problémáit és az ezzel járó fájdalmat, míg végül a megoldás kulcsát maga a verseny rejti.

A többi színész játéka sem lebecsülendő, különösen a sikerhajhász, de csaló ellenfelet, a Rayt alakító Bill Nighy, aki már számos, dilis filmben bizonyította tehetségét. Lánya, Christina (Rachael Leigh Cook) szerény, visszafogott tinilány, aki mély érzelmekkel viseltet Phil fia, Brian iránt. Szerelmével mintegy „megváltja” apja versenybeli csalásait, és Phil fodrászfamiliája újabb taggal bővül.
Shelley idős, vak modelljének, Daisynek kemény, de erőt adó szavaira szedi magát össze, és úgy dönt, hogy rendbe hozza mindazt, amit 10 évvel ezelőtt elrontott. Daisy nagyon vagány, bölcs és filozofikus nyugalommal hiszi és vallja, hogy nem mindig kell padlón maradni, ha az élet oda is küldött …. és ő már csak tudja. És akkor még itt van Jasmine (Heidi Klum), a csalfa-nyafka modell, aki a nagy megmérettetés végén szó szerint „leég”.

Ami Rickman alakításában annyira megkapó, az a színész mimikája és a tekintete. Egy régi mondás szerint a szem olyan ablak, amiben pillanatonként lehet a függönyt cserélni – úgy látszik, Alan ismeri ezt a mondást, és lehetőség szerint alkalmazza is.
Phil Allen jelleme szilárd, becsületes, kifelé a kemény, hűvös és távolságtartó férfit mutatja, de igazából sebezhető és törékeny (ahogyan az már lenni szokott az ilyen kemény pasik esetében).
Szóval, aki már látta ezt a filmet, az nézze meg újra, aki pedig még nem, az sürgősen pótolja

David Thewlis - Vélemények

2009-08-23 11:01.22

raktam fel az illetékeseknek egy kis olvasnivalót a rickman-fórumra...:))))

2009-08-23 10:59.23

aha.. ha esik, akkor a legjobb, amit az ember tehet, hogy hagyja....:)))

Alan Rickman - Vélemények

2009-08-23 10:58.19

A Sötétség hercege

Az „The Independent” vasárnapi számából – 30th Aug. 1992

A gonosz karakterek alakítására rendkívül alkalmas Alan Rickman előnyt kovácsolt azon gazfickók szerepeiből, melyek során a főrangú francia szívtiprótól eljutott a német terroristáig. Most Hamlet szerepét viszi, és hamarosan kiderül, hogy vajon olyan kiváló lesz-e, mint nagyszerű „dán” elődei, akik már bizonyították hamleti nagyságukat.

Nos, először is kezdjük néhány latin kifejezéssel. 1985-ben, a „Veszedelmes viszonyok” Vicomte de Valmontja klasszikus oktatásban részesít egy fiatal lányt a szex terén. Ez a hidegvérű csábítás elnyomta a kifejezés minden udvariasságát. A közönség egy emberként figyelte őt, és nem tudott segíteni; nagyon rossz jellem, de nyugtalanítóan érdekes. Úgy portyázik a

színpadon, mint egy nagymacska, amint saját testét kényezteti. A gyönyörű, bágyadt hang beleédesgeti szavait a gyengédség múló pillanataiba, hogy majd halálos zuhanással engedje el ajkáról azokat. Mosolyog a lányra, de csak a szájával, szemei egészen lélektelenek. A gonoszság is valamiképpen hasonló lehet: egy minden erkölcsiséget nélkülöző hely, ahol a testi vágyak túlzottan előtérbe kerülnek. A szív rozsdás, gúnnyal és utálattal korrodálódott. Ez egyike az elmúlt évtized legnagyszerűbb előadásainak.
Lindsay Duncan, aki Merteuil márkinét, Valmont romlott barátnéját alakította, így
emlékszik vissza: ”Sokan otthagyták az előadást, mert szexet akartak – és Alan Rickmannel akarták …”

Hét évvel később Rickman Hamlet szerepére készül, és egyelőre nem ad interjút, mert nem érzi, hogy tudna bármit is mondani ezzel kapcsolatban … De kétségtelen, hogy Hamletig hosszú utat tett meg. Hollywood imádja (három filmje is ott szerepel a legjobb tíz között: Robin Hood: a Tolvajok fejedelme, Close My Eyes, és a Truly Madly Deeply) és azok, akik ismerik, koruk legjelentősebb színészének tartják, de a gazfickóság bélyegét, mint valami átkot, még mindig magán viseli. És ez a megítélés kicsit dühíti is Alant, hiszen ekkor jön egy sor, tabunak számító kérdés, ami már több a soknál; végre vegyék már észre, hogy ő színész, aki bárkit eljátszik Ettől eltekintve, azonban még mindig „csak” egyfajta szerepre kérik fel: hidegvérű pasas hosszú, fekete kabátban, aki egy pillantás alatt képes elsöpörni a világot.

Egy hollywood-i cserkész fedezte fel Rickman Valmont-alakítását a Broadway-n, és rögtön le is szerződtette a Die Hard terrorista vezérének, Hans Grubernek szerepére. A film igencsak megtolta Bruce Willis szekerét, de ezen a szekéren már Alan is ott ült. Belépője, mint egy shakespare-i hercegé, jelentőségteljessé teszi a pillanatot. Ezen belül is a rögtönzött mozgalmasság. Nehézfiúk csoportja hullámzik a kamera felé, gyorsan szétválnak, és hirtelen ott van ő – hosszú ónszínű kabátban, zsebre dugott kézzel, rejtett szándékkal tréfálkozva. Beszédet intéz a túszokhoz egy nyitott határidőnaplóból, amit később Bibliaként csuk be, elégedetten a sátáni prédikációval. Miközben Willis McClane nyomozóként a liftaknákban tündökölt izzadt atlétájában, addig Rickman igényesen öldöste a túszokat. „Maga nem más, csak egy közönséges tolvaj” – kiabált rá Bonnie Bedelia. És ő fogait elővillantva ugrik a nő elé, mint Anthony Sher, a III. Richard-ban: „Én kivételes tolvaj vagyok Mrs. McClane..” És először ekkor tört meg jég: ha gonosszá akarsz lenni, olyan jónak kell lenned, amennyire csak lehetsz.

Egyik rosszfiú után jött a másik. Tavaly ő játszotta a nottinghami bírót a Kevin Costner-féle Robin Hoood: a Tolvajok fejedelme c. filmben. A bíró egy kissé ütődött mezei hősnek tűnhet a szemünkben, de távolról sem az. Az alcímet is talán Alan kedvéért kreálták, aki egyszerűen elcsábította a filmet Costnertől, ahogyan a bírót kéjsóvár földesúrrá, balett táncos pszichopatává, és Frank Zappa ugató ivadékává változtatta. A komédiát az eredményezte, ahogyan Rickman egymás ellen játszotta ki a Monty Pythonosra vett figurát a régi, klasszikus színjátszó stílussal.

A Los Angeles Daily News szerint ő mentette meg a filmet azzal, hogy a forgatókönyvet „kikerülve” némi improvizációval a politikai korrektségre is rásózott egyet: ”Nincs több élelem a leprásoknak és az árváknak. Vége a gyors halált hozó nyakazásoknak. És nincs több karácsony!” Alan viszont mindezen felül

is tudott még néhány, hasonló meglepetéssel szolgálni a piperkőc, lovagias kérőnek egyáltalán nem mondható bírót illetően: a csuklyával takart, félig zárt zöldes barna szem vad, de néha közönyös pillantásokkal, a sziszegő, ingerlékeny hang: „Ilyen zajban nem tudok …” – reccsen rá a banyára, amint megpróbál behatolni az erősen vonakodó Mariannba. „Igyekeztem őrültnek, de egyben viccesnek is látszani” – mondta később Rickman.
És valóban; a filmelőzetesben sikerült morális zűrzavart okoznia, de ettől eltekintve a közönség szinte megéljenezte. Costner viszont ennek nagyon nem örült, és állítólag a forgatás után megvágta Alan jeleneteit, és 17 közeli vágást „selejtezett” ki. Hiába. A legjobbat és a legrosszabbat is nélkülöző kritikák szenvedélyes intenzitással teljesek: Costner beleadott apait-anyait, nem akarván, hogy nézőnek hiányérzete legyen; Alan viszont valamit mindig visszatartott, és függővé tett bennünket minden egyes kirohanásával.

A „Bob Roberts”-ben, (Tim Robbins lesújtó szatírájában) - amely az amerikai választásokról szól, és szeptember 11-én mutatják be Angliában -, Alan Lukas Hart III karakterébe bújik, a cápatermészetű kampánymenedzserébe, aki rosszindulatú, merev pillantásokkal méregeti a világot füstös lencséjű szemüvegén keresztül. Rickman szerepe fenyegető, amely a semmittevésből és a már-már patológiás éberségből ered. Howard Dawies, aki a „Veszedelmes viszonyok”-at rendezte, így nyilatkozott: „Alan fantasztikus nyugalommal rendelkezik, ahogyan megáll, és a néző ebben a pillanatban már tudja - igen, ennek az alaknak rengeteg választási lehetősége van. És ez a veszélyes…”

A nyugtalanító erotika mindig kiszemeli Rickmant. Stephen Poliakoff, aki a Close My Eyes megcsalt férjének szerepét írta számára: „Az angol színészek közül egyedül ő tudja a szexuális vonzerőt a veszéllyel kombinálni.”
Geraldine McEwan, aki Hamlet anyját, Gertrúdot (és persze Miss Marple-t – a fordító megjegyzése) alakítja: „Nem tudok azzal a borzalmas szóval mit kezdeni, hogy képzelőerő. Ez talán valami hipnotikus képesség, finom, árnyalt intelligencia teljes összpontosítással.” A hipnotikus képességet illetően találóan fogalmazott, de hogy a képzelőerő borzalmas lenne …. hiszen a Royal Shakespeare Company-nál még mindig magas azon hölgyrajongók száma, akik Rickman felől tudakozódnak (az ő képzelőerejükkel biztosan nincsen baj – a fordító megjegyzése).

És hogy Alan innen hová tart? Ez sokban függ saját kételyeitől: lehetne gazdag is, ha nem utasítaná vissza állandóan az egyre ócskább filmes ajánlatokat. Miután elolvasta a „Fehér éjszakák” forgatókönyvét, Dorothy Parkert idézte: „Ez nem az a forgatókönyv, amit csak lazán félretesz az ember …hanem teljes erővel jó messzire elhajítja…”
Tehetsége nyilvánvaló, és ha akad egyetlen kérdőjel is, az már képességei felett áll. Ha lenne valaki, aki egy szót is szólhatna ellene, az igencsak csodálkozna, hogy Alan nem a lusta színészek táborát gyarapítja, és hogy ki tudna jönni ezekből az esze-ment, nyálas, gonosz karakterekből, hiszen van még mit megmutatnia … (a szó minden értelmében – a fordító megjegyzése). Nos, erre Hampton adja meg a választ; emlékszik, hogy Rickman egy próbafelvételt készített a David Lean-féle „Nostromo”-hoz, egy Hamlet-szerű figurát alakítva, aki képtelen szembenézni tetteivel és végül megöli magát. Miután végeztek, Lean megjegyezte, hogy Alan az egyetlen, akinek bármilyen karakter fekszik, és hogy rendkívüli jelenléttel rendelkezik, egyszerűen ő uralja a teret.
Ez és ehhez hasonló történetek sugallják, hogy a rickmani arcoknak csak a casting-rendezők képzelete szab határt.

Nincs élő színész, aki jobban megjelenítené Hamletet. Arcán valódi fájdalom, és keserűség. Lopakodó járása olyan, akár folyós homokon lépdelne, gúnnyal fagyasztja meg világot, nem pusztán gyásszal és halállal telve.
Ahogyan Kenneth Tyn és Paul Scofield 1955-ös előadását nagy várakozás előzte meg, ugyanez az érzés lengi körül Alan 1992-es játékát. Bár nem volt pénz a reklámokra, a jegyek 90 százalékát eladták. A grúz rendező, Robert Sturua jól válogatta színészeit: Geraldine McEwan, Michael Bryne, David Burke – de semmi kétség, hogy a közönség kire kíváncsi….

Tehetsége, színészi nagysága a legfennköltebben mosolygó gazemberré tette Rickmant, de furcsa módon a szakadt hősök megformálását is ennek köszönheti. Képzeljük el, amint Hamletként a színpadon anyját, Gertrúdot figyeli, hogyan reagál az általa hívott színészek játékára (Hamlet színészeket hív, hogy azok apja halálát játsszák el anyjának és a mostohaapának avanzsált, gyilkos nagybácsinak. Előadás közben arcukat figyeli, hogy mikor árulják el szörnyű tettüket, bizonyságot szerezve szellem apja szavainak, miket először nem akart elhinni – a fordító megjegyezése). Valami fenyegető, és ijesztő, ahogyan egyre elveszíti önuralmát – és akkor még az idén jön Macbeth (talán), Jágó (biztosan) – ha még egy-két velejéig gonosz alakot akarunk látni.
Biztosak lehetünk benne, hogy Hamletként akármilyen is Rickman, az nem lesz közönséges … Ő egy kivételes Hamlet lesz, Mrs. McClane…”

Allison Pearson
fordította: Orfeusz

David Thewlis - Vélemények

2009-08-23 10:56.21

gondoltam....:)))

2009-08-23 10:54.29

hát az akkor arról gyütt, de a fene se hívta... mehetne tovább is ...

Closet Land - Vélemények

2009-08-23 10:53.44

Még tizennyolc évvel az elkészülte után is sokkolja a nézőt Radba Bharadwaj író-rendező filmje, a Closet Land. A téma sokszor köszönt már ránk, és még fog is – könyvekben, filmekben, zenében – és magában a napi híradásokban is. Az Amnesty International nemzetközi éves jelentéseiben mindig első helyen szerepel a katonai és politikai fogolytáborokban folyó kínzás, erőszak, fizikai és lelki terror, szexuális erőszak, és nagyon úgy néz ki, hogy az egyes diktatórikus berendezkedésű államok (különösen a harmadik világ országai és persze az USA) nem is igyekeznek felszámolni mindezt - hiszen a cél szentesíti az eszközt.
A film nagyon jól megvilágítja a kérdést: hogyan fosszuk meg az egyént a szabad akaratától, jogaitól, alkotói szabadságától, és milyen „törvényes”eszközökkel lehet mindezt megtenni?

A Closet Land egy mesekönyv, melynek szerzőjét, egy fiatal nőt (Madeleine Stowe) azzal vádolnak (mindenféle hivatalos és jogszerű bírósági eljárás nélkül, a vád képviselője maga a vallató), hogy állam-és kormányellenes, politikai szervezkedésekre uszító eszméket rejtett el a gyerekeknek szóló történeteiben. A kihallgatás során vallatója (Alan Rickman) állandó kínzásoknak teszi ki, hogy mindezt ismerje el, és írja alá a már előre elkészített vallomást.
A film címében ott bujkál a kettősség: egyrészt az írónő mesekönyvének címe. A 7-8 éves gyerekeknek szánt történetben egy kislány elbújik a gardróbba, ahol felépíti a saját maga külön kis világát, házi- és vadállatokkal, mindenféle mesebeli lényekkel. De a „closet” szó jelentheti magát a vallatószobát is, ahol a kihallgatással párhuzamosan megelevenedik maga a mese, az írónő múltja, és lassan már nem lehet határt húzni valós és kitalált történet, a jelen és a múlt között.

Az alkotók jó munkát végeztek: a mondanivaló nyers szóképekben zúdul ránk, de csak egyféleképpen rögzülhet elménkben. A színészeknek nem volt könnyű dolga, nem egy vasárnapi ebéd utáni film alakjait kellett megjeleníteniük, hanem a fájdalmat, a szenvedést, a hatalomnak való kiszolgáltatottság érzését. A film különleges, allegorikus képi világa, a szürrealisztikus helyszín és díszlet, az egyes jelenetek közti apró szünet Franz Kafka világát idézi fel bennünk – lásd. Orson Welles rendezésében a Per c. film.
A mindössze kétszereplős történet végig feszültségben tartja a nézőt- a vallató eléri célját, vagy kudarcot vall? A fogoly megtörik, vagy végig kitart? A vallatószoba görög oszlopai, a tágas tér (ellentétben a szűk és sötét börtöncellákkal), a vallató kegyetlen, lélektelen ravaszsága, megjátszott segítőkészsége szintén visszás érzést keltenek. A vallomás kicsikarása már-már színjátéknak is beillik, a vallató egyszerre tetszeleg az író-rendező-szereplő alakjában, míg a fogoly - bár ő a főszereplő – szűk korlátok közt mozoghat, nem sok választása van. Ruhája hófehér – mely az ártatlanság színe, jól mutat rajta minden egyéb, sötét szín, mint pl. a (vér)vörös. A filmben gyakran vált egymásba a sötétség és a bántóan vakító világosság. A nézők pedig – vagyis mi - szinte a saját bőrünkön érezhetjük az emberi elme leleményes, de igen hatásos kényszerítő eszközeinek alkalmazását.

A film elborzaszt, és ugyanakkor kételkedővé is tesz bennünket: mi, az egyszerű állampolgárok tényleg reménytelen küzdelmet folytatunk a hatalommal, vagy esetleg van némi esélyünk arra, hogy önmagunk maradjunk? Meg kell-e felelnünk minden ideológiának és politikai eszmének úgy, hogy közben ne veszítsük el egyéniségünket, és ne áruljuk el környezetünket? Művészként alkothatunk –e szabadon, vagy elveinket feladva a rendszer kiszolgálói leszünk? A választ mindenki tudja …
Az utolsó filmkockán egy Gandhi-idézetet olvashatunk: „ már látom, hogy a halál közepette is van élet, az igaztalan közt is van igaz, és a sötétségben is ott pislákol a fény …”

David Thewlis - Vélemények

2009-08-23 10:51.57

és nálunk még az eső is esik....

Mesmer - Vélemények

2009-08-23 10:51.19

Több fórumozó tollából, illetve klaviaturájáról kerültek ki olyan vélemények, miszerint a Mesmer „egynek elmegy”, de nem tartozik az igazán ütős Rickman-filmek közé, nincs benne elég „espirit”.
Amíg az „udvari szállítómtól” nem kaptam kézhez a dvd-t, boldog várakozással telt az idő, mert Mesmer életét nemcsak a főiskolai tanulmányaimból, hanem egy kiváló magyar író, Raffy Ádám: A léleklátó című életrajzi könyvéből is van szerencsém ismerni. Így aztán nemcsak az Alan iránti rajongás, hanem második énem, az „amatörténész” is arra ösztökélt, hogy minél hamarabb próbáljam megszerezni és megnézni …

Nos, hát várva vártam e kalandot, de nem volt sem tűzijáték, sem csillagszórás … elsőre sem volt jó, és később sem … elmaradt a szellemi kielégülés.
A film története keretben foglalva tárul a néző elé, egy visszaemlékezéssel indul, amelynek során az 1734-ben született Franz Anton Mesmer – mellesleg osztrák-német orvos – azon morfondírozik, hogyan és mikor rontotta el az életét …
- Talán akkor, mikor oltár elé vezetett egy 10 évvel idősebb, házsártos, de igen tehetős asszonyságot? (Házaséletük sosem volt igazi házasélet, unalmas, szerelemnélküli, de a pénz segített megteremteni orvosi praxisának alapjait.)
- Vagy akkor, amikor mindent megtett azért, hogy az általa kidolgozott gyógymódot, a magnetizmust minden orvostársával megismertessen? (Az ún. állati mágnesség – hogy miért állati, azt ne kérdezze tőlem senki – emberről emberre áradó delejes áramnak a gyógyászatban való alkalmazása a magnetizmus lényege.)
- Esetleg akkor, amikor az osztrák uralkodónő, Mária Terézia vak keresztgyermekének meggyógyítására vállalkozott, de a terápia sikertelen maradt? (Maria Therese Paradis, - a filmmel ellentétben – sosem nyerte vissza látását, de a kezelések hatására elmúltak kínzó fejfájásai.)

Ezek a válaszok pusztán feltételezések, de az mindenképpen bizonyított, hogy az orvos-tudós élete nem bővelkedett szerencsés fordulatokban. Bár sikeresen gyógyított, páciensei dicsérték, és még némi vagyonkára is szert tett, mégsem tudott gyökeret verni szülőhazájában, mert bírálói is akadtak szép számmal. Az 1700-as évek vége már Párizsban találja, ahol sikerült a legfelsőbb körökbe is bejutnia. Ám itteni működése sem bizonyult túl hosszúnak, mert a forradalom egy „hatásosabb” gyógymódot, a guillotine-t alkalmazta az arisztokrata páciensek főfájására, és ebben a zavaros időszakban a tudomány megújítóira legalább olyan görbe szemmel néztek, mint az uralkodó rendre – mert a jelszó az volt, hogy a köztársaságnak nincs szüksége tudósokra – lásd. Lavoisier kivégzése. Itt jegyzem meg, hogy Mesmer és Guillotine doktor tisztelték egymást, és keresték egymás barátságát, bár az általuk kidolgozott „gyógymód” között voltak apróbb eltérések …
Az 1800-as évek elején Mesmer elhagyta Franciaországot, és Svájcban, a Bódeni tó környékén telepedett le, ahol nagyon visszavonultan élt 1815-ben bekövetkezett haláláig.

A film Mesmer életének főbb mozzanatait érintené, de ez alig érzékelhető a cselekményfolyamban. Abba a hibába esik – mint általában az ilyen kosztümös, életrajzi filmek -, hogy inkább a szerelmi szálat fonják erősebbre, és a főhős személyisége, munkássága, életének más vonulata pedig elvész, mint az a bizonyos szürke szamár …
Azt hiszem, hogy itt a tudományos működés érzékeltetése nem sikerül úgy, ahogyan kellett volna, mert ha valaki egy kicsit is utánanéz ennek a ténynek, az tudja, hogy Mesmer előfutára volt a későbbi pszichoanalitikusnak, Freudnak és követőinek, akik szintén hatásosan alkalmazták a magnetizmust jó néhány hisztériás betegen.
Természetesen Alan Rickman jól oldotta meg színészi feladatát. Tökéletesen érzékeltette az orvos-tudós vergődését, viharos érzelmeit: az idős feleségtől való anyagi függés poklát, tudományos munkája erőfeszítéseinek hiábavalóságát, orvostársai értetlenségének és korlátoltságának végnélküliségét.
Maga a film nem mond nekünk semmi különöset, legfeljebb csak annyit, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában – bár ez igen kevés vigasz azoknak, akik eligazodnak a „léleklátás” terén, de erről meg nem a főszereplő tehet, hanem a forgatókönyvíró, vagy a rendező.
Summa summarum – ha másért nem, de Alan Rickmanért mindenképpen érdemes megnézni, mert ha Mesmer munkássága nem, de az ő alakítása „mágnesként vonz” bennünket … így ne is tanúsítsunk ellenállást!

David Thewlis - Vélemények

2009-08-23 10:50.04

tudom... és ahogy Pink Flyodék is mondják: the time has gone, the song is over....

Raszputyin (1996) - Vélemények

2009-08-23 10:48.33

Gyermekeim az Úrban: ezt a filmet mindenki nézze meg: az is, aki jól ismeri a XX. századi orosz történelem fordulópontjait, és az is, akinek csak a krémtorta ugrik be az oroszokról. Bár már néhányszor megfilmesítették a sztarec életét (pl. Lars von Thrier), Uli Edel is igazi „nyalánksággal” kínál minket, ha már az édességnél tartunk, mert hiteles, korhű és valódi képet fest a század eleji orosz viszonyokról, a Romanovokról, és az őket körülvevő holdudvarról.
Az 1860-as években sok minden történt világszerte: a Habsburgok alatt megreccsent a trónszék (1866-Königgraetz-i csata), nálunk tető alá hozták a kiegyezést (1867), Lengyelországban megszületik Maria Sklodowska, a későbbi Madame Curie (1867), megalakult a független olasz állam (1861), és valahol, a messzi Oroszországban megszületik Grigorij Jefimovics Raszputyin (1869). Hogy ki volt ő? Erre sokan és sokféle választ tudnának adni, de a lényeg, hogy alakja nem sikkadt el nyomtalanul a történelemkönyvek lapjain, és hogy megihletett néhány írót és filmrendezőt is.

„Jó az Isten, szeret minket” - mondja az egyik jelenetben Alan … nos, legalábbis Raszputyinhoz jó volt, és szerette is őt, mert az általa felruházott képességekkel egy röpke pillanatig szédítő magasságokba emelte … hogy onnan később a pokol bugyraiba ejtse. Talán így jellemezném Raszputyin életútját, akiről még máig nem derült ki: istenfélő szent ember volt, vagy csak egy iszákos, kéjsóvár szerencsevadász, aki különleges képességek birtokában mindenkire befolyást gyakorolt, és így mindent elért, amit akart. A történelmi tények ismeretében szerintem mindkettő volt, és ebből logikusan következik ellentmondásos személyisége - meg akart felelni hivatásának, de az élet igazi élvezetéről sem akart lemondani – és nem is tette, ahogyan ez a filmből oly világosan kiderült: Istenhez való ragaszkodása, a vallásos révületben kántált próféciái, a cárevics csodálatos meggyógyítása a „Szent”, míg a mértéktelen italozás, a nők, és a vad orgiába csapó mulatozások pedig a „Gonoszt” mutatják. Ő mindezt vallási alapon (is) meg tudta magyarázni: hogy bűnbocsánatot nyerj, vétkezz minél többet – gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor az üresfejű szentpétervári arisztokrata hölgyek egymás kezébe adták a kilincset, hogy bennfentes mutassa meg nekik, hogyan kell pokolra zavarni az ördögöt – ahogyan azt Boccacció oly találóan megfogalmazta.
Raszputyint talán még Jeanne D’Arc-hoz hasonlítanám, aki szintén a „szolgálati út” megkerülésével, azaz egyházi közvetítés nélkül kapta az instrukciókat Istentől, mert ő is „látott és tudott” dolgokat, amik kétséget kizáróan bizonyították, hogy közvetlen kapcsolatban áll a Teremtővel – de ezt utólag bizonyítani lehetetlen … mindenkinek a fantáziájára bízom.

Történelmi síkon is nagyon ütős volt ez a film – II. Miklós nem volt tehetséges uralkodó, sokat hezitált, és általában mindig rossz döntéseket hozott, a cárnénak meg semmi más nem számított, csak a trónörökös élete, és ezért bármit megtett – még akkor is, ha esetleg ez több millió ember életébe került.
Rickman alakítása nagyszerű volt – és itt nem az elfogultság beszél belőlem, hanem az „amatörténész”. Úgy hiszem az igazi Raszputyin pont ilyen lehetett: elkötelezett istenhívő, de ugyanakkor talán ravasz, számító, a helyzetet mindig kihasználó … hiszen Oroszország jövője, vagyis Alekszej cárevics élete az ő kezében volt, és ennek tudatában beleszólhatott az orosz nagypolitikába is, bár ezen feladatát nem látta el olyan jól, mint a gyógyítást – lásd. az orosz történelem 1914-1918-es korszakát. És ez a filmen nagyszerűen átjött, így még az is valós képet kapott erről a történelmi személyiségről, aki még életében nem hallott, vagy nem olvasott róla semmit.

Alan Rickmannek nem volt könnyű dolga ezzel a szereppel, hiszen nem egy fiktív karakterbe kellett életet lehelnie, hanem egy igen valóságos személyiség bőrébe bújhatott. De jól oldotta meg a feladatot, sőt … nagyon is jól … így bárki bármit is mondjon erről a filmről, ajánlom neki melegen, hogy olvasson el néhány könyvet a Romanovokról vagy Raszputyinról, és tudni fogja, hogy ez a film története teljesen megegyezik a történelmi eseményekkel, alakjai pedig megfelelnek a korabeli szereplőkkel.

David Thewlis - Vélemények

2009-08-23 10:46.29

hmm... az eredmény is the same....:)))

elejére ... 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 ... végére

Ez a weboldal cookie-kat használ, melyekre szükség van az oldal megfelelő működéséhez. További információk